„…jöjj közelebb!”
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2014.12.24. 14:53 | Frissítve: 2014.12.25. 11:40
Akaratlanul is léptünk egyet előre, az oltár felé. Valami nagy fényesség volt akkor ott. Még most is jól emlékszem, majd’ negyven év távlatából…
Azokban az időkben még nyár volt a nyár, és igazi tél a tél. Eljött a december, hozta a havat, és mi önfeledten szánkóztuk le még a tíz centis fehér takarót is a fekete földig, a városszéli nagy dombon. Bizonyára már az iskolák vezetői is unták a padokban fickándozó, a tanítókra nem, inkább az ablakon túli fehér világra figyelő gyerekhadat, mert jóval karácsony előtt kiadták a téli szünetet. És mi csak mentünk rendületlenül, reggeltől a késő délutáni sötétedésig, és csak csúsztunk, majd húztuk fel a ródlit arra a nagy dombra, és nem éreztünk fáradtságot, nem fáztunk, és észre sem vettük, hogy a bakancsban már rég szétázott a vastag zokni.
Aztán amikor szólt az Atya, mentünk. Nem küldtek a szüleink, szívesen indultunk reggel a kis templomba. A frissen hozott nagy fenyők illata betöltötte a teret, a zöld fák arra vártak, hogy a nagyok feldíszítsék őket a sárga égőfüzérekkel. Néztük, ahogy meglett férfiak nyújtózkodnak a létrákon, de aztán szólt az Atya, hogy igyekezzünk, mert kiosztaná a szerepeket. Ja, a szerepek, nyilván nem kellett nagy meglepetésre számítani, hiszen mi alsósok alkottuk a nyájat őrző pásztorcsoportot. A plébános ránk mosolygott, kezünkbe nyomta a néhány soros verset, majd kedvesen megjegyezte, aztán mindenki tanulja meg jól, igazán nem sok az a szöveg. Előkerült néhány piros Mikulás-zacskó, azt ügyesen rápreparáltuk az alsó oltár elé berendezett asztali lámpára, ebből lett a pásztortűz. Halk korgás jelezte, hogy gyorsan elrepült a délelőtt, és mintha meghallotta volna az Atya a kis morgolódó hasakat, Szegvárival elküldött minket harangozni.
Mindig Szegvárival mentünk meghúzni a magas torony harangkötelét. Élveztük, mert nagyon bele lehetett csimpaszkodni. Különösen mise előtt vállalkoztunk a feladatra, mert az is örömmel töltött el bennünket, hogy a kötélrángatás hevében a fehér ministráns ruha össze-vissza lengedezett rajtunk. Szegvárinak egyébként könnyű volt, mert a templom utcájában lakott (no és a suli is csak ötpercnyi járásra volt, míg nekem jó húsz-huszonöt percet kellett bandukolnom hazulról), így ő gyorsan hazaugrott ebédelni. Persze jó volt a hóban csúszkálni, pontosan tudtam, merre kell menni ahhoz, hogy jeges „felöntéseket” találjak, gyakorlatilag „repült” hazafelé az a bő negyedóra. Otthon megmutattam a verset, elmondtam, milyen jelmez kell majd, aztán nyomás a szánkódombra.
Másnap jóanyám elkezdte összeszedni a kellékeket. Nagyapám kucsmáját, egy kis mellényt, apám derékszíját (mert az volt pásztorságom ajándéka a kis Jézusnak), és valahonnan előkerült egy hosszú, vastag és görbe bot is. Délután már egyetlen betlehemi pásztor sem dobott volna ki a társaságból, gondoltam, és valóban: ahogy ott álltunk Szegvárival és a többiekkel (nagyjából hatan) az Atya előtt, ő csak annyit mondott, hogy „Uraim, maguk szakasztott úgy néznek ki, mint a júdeai pásztorok”. Nevettünk, mert nagyon szerettük, amikor az Atya magázott bennünket, és örültünk, hogy szerény jelmezünkben, kis verseinkkel szórakoztathatjuk majd az éjféli mise előtt a templom népét.
Igen, a karácsonyi szentmisére készültünk, az év legnagyobb ünnepére, a kis Jézus születésnapjára. És ahogy közeledett a nagy nap, amikor nagyapám, akinek egyedüliként volt kocsija a családban, elvitt a másik nagyszülőkhöz, hogy jóapám nyugodtan feldíszíthesse a karácsonyfát, alig vártam, hogy hazaérve megszólaljon a csengő, kinyíljon a „nagyszoba” ajtaja, és megállapítsam, hogy érdemes volt újra levelet írni, mert az ajándékok bizony azok, amelyeket kértem. Volt tehát mivel játszani egész este, röpült az idő, és különösebb álmosság nélkül indultunk a templomba. Gyalog mentünk, így megcsodálhattam az út mentén álló házak ablakaiból kikandikáló világító karácsonyfákat, és melegség öntötte el szívemet: igen, a Jézuska mindenkit szeret, mert mindenkinek hozott karácsonyfát…
Pásztorruhát öltve rohantunk Szegvárival harangozni, mintegy jelezve a hívő embereknek, „siessetek, mert közeledik az óra, gyertek, ünnepeljetek”. Persze volt benne némi önzőség is, mert fél tizenkettőkor sosem kezdődött még éjféli mise, de pásztorjáték igen. Szerencsére meghallották a jó emberek, mert mire „bekapcsoltuk” a tüzet, megtelt a kis templom összes padsora. Máig őrzöm az Atya jóságos mosolyát, ahogy a ministránsok imájának elmorzsolása után kiküldött minket a szentélybe, mi pedig, a kis pásztorok, a nagyobb királyok, no és József és Mária előadtuk a máig megunhatatlan rövid kis darabot. Az éjféli misén pedig, úgy ahogy voltunk, kis bekecsben, kipirult arccal két sorban álltunk az oltár előtt. Biztosak lehetünk benne, hogy az Atya is (aki már hosszú évek óta nem lehet velünk) boldog volt, ahogy bemutatta azt a szentmisét az Úrjézus születésére. És amikor a végén a nép belekezdett a „Fel nagy örömre” című énekbe, már tudtam, mi lesz a végén. Az lett, hogy amikor ott tartott a harsány, de hamiskás kórus, hogy „egyszerű pásztor, jöjj közelebb…”, akaratlanul is léptünk egyet előre, az oltár felé. Valami nagy fényesség volt akkor ott. Még most is jól emlékszem, majd’ negyven év távlatából…
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)