Ilyen volt a vakáció, amikor még nem létezett a Facebook
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2016.06.18. 08:52 | Frissítve: 2016.06.18. 13:33
Hát eljött a holnap. A térdleverések és a könyökhorzsolások időszaka, a bandázás, az álmodozások időszaka. Jegyzet.
Felvéshettük végre az öreg táblára a nagy V betűt. Egyszerre szakadt ki mindenkiből a sóhaj, elérkezett az utolsó nap, miénk a „végeláthatatlan” nyár. Persze már az Á és a K betűk is akkorák voltak, hogy még véletlenül se maradjon hely Kendéné tanító néninek, nehogy már az utolsó napokban is feladjon valami szörnyűséget, ami elveszi fejükben a helyet a közelgő vakációra szőtt élményötletek elől.
Szigorú, túlontúl szigorú tanító volt „a” Kendéné. Nyugdíjból hívták vissza, nem tolerálta a nem tudást. A délelőttös, délutános váltott hetek szombatjain is ott ültetett bennünket a kisiskola ódon falai között, ha történetesen nem fújtuk Dobó esküjét vagy az igekötőket. Mikor aztán ment a ”bekilefelmegelátráideodaszétösszevissza”, meg a sem erő, sem fortély meg nem félemlít, mehettünk végre haza. Ahol persze azt válaszoltuk a hol voltál ilyen sokáig kérdésre, hogy beugrottunk még Szegvárihoz almát enni.
Szóval túl voltunk a nehéz éven, eszünkbe jutott a gyakorlati órák összes sikertelensége: a csíráztatott bab satnya, levél nélküli karója (nekünk egyes, persze Bundik szemlátomást boltban vett virágözönös bokra igazságtalanul ötös), aztán a burgonyakeményítő kivonás kályha mellett megbarnult kudarca (a Bundik-féle bolti, lehetetlenül fehér por itt is „átment” ötösre), no meg a díszesre faragott virágkaró, amit a suli életlen késeivel sohasem véstünk volna ki, de apánk kiváló bicskája és kézügyessége diadalra vitt (végre nekünk is egy ötös). Ültünk a nagyon olajszagú régi vaskos padban, bámultuk a hatalmas nagy Vét, és gondolataink máshol, a holnaptól-nál jártak.
Hát eljött a holnap. A térdleverések és a könyökhorzsolások időszaka, a bandázás, az álmodozások időszaka. A kicsit modern Pál utcai fiúk éveit éltük. A nagy fociderbik időszakát a szomszéd lakótelep, a HeReNeS (a játszóteret négyszögben körülvevő utcák neveiből jött ki ez a mozaikszó) és a mi csapatunk, az akkori ifjúsági mozgalom, a KISZ nevére keresztelt telep fiai között idényenként szigorúan egy-egy, oda- és visszavágós összecsapásét. Ütöttük, téptük egymást a pályán, tizenkét berúgott gól jelentette a győzelmet (hatnál volt a kapucsere). Külön küldöttségek kötötték le a két meccsnapot, majd elindult otthon a kunyerálás egy új „stoplis” megvételéért. Aztán amikor letudtuk eme kötelezettségünket (odavertünk nekik, vagy jól kikaptunk), előkerültek a bringák és tekertünk egy kört a három rét körül.
Igen, ott volt nekünk „a” rét. Ráadásul mindjárt három is. Beépítetlen területek, tele fűvel és bogárral. Élvezettel húzgáltuk ki a közeli aszfaltozásból szerzett szurokból gyúrt, erősebb növényszárra tapasztott célszerszámunk segítségével fúrt lyukából a tücsköt vagy a nagyobb pókot. Hemperegtünk a mindent elárasztó piros és fehér színekben pompázó pipacstengerben. Rendületlenül szívtuk az egyik, lila kis virágú gyomnövény mézízű nedvét. És folyamatosan jártunk a „kettes” rét mögötti agyagbányához.
Valójában nem volt ez egy igazi bánya, talán sosem látott munkagépet. Évtizeddel korábban lerombolt vasbeton épület tömbjeivel teleszórt terület volt ez, mögötte egy nagy agyagfallal és tele fecskével. Ide jártak „anyagért” a kályhások, mi pedig itt játszottuk el soros indiántörténetünket. Amikor pedig azt már untuk, csak bandáztunk. Persze nem minden hátsó szándék nélkül. A jó idő mindig ide hozta a közeli lakótelepekről a napozni vágyókat, mi pedig lestük, mikor jönnek a kamaszlányok, akik közül egy-kettő (ha azt hitte, nincs itt rajta kívül senki) azért levette a fürdőruha felsőjét. És itt, az agyagbánya feletti domboldal bokrokkal és fákkal sűrűn benőtt részén alakítottuk ki soros bunkerünket. Hetekig építettük, kértük a vegyesbolt udvaráról a nagyobb keménypapírt és dobozt. Újabb és újabb, elrejtőzésre egyre alkalmasabb zugokat kerestünk a dús növényzetben. Tudtuk, hogy egész nyárra kell a bunker, ezért fontos, hogy senki ne találjon rá, és rombolja le titkos találkozóink rejtekét. „Menjünk az agyagbányába” – szólt egyszer apánk, akinek anyag kellett valami munkájához, és mi bólintottunk, no még jó, hogy elkísérjük, nehogy véletlenül ráleljen búvóhelyünkre.
Imádtuk az agyagbányát. Közel volt, tele titkokkal és megszerzett élményekkel. Útközben teletömtük a hasunkat a szederfa (errefelé az Alföldön eperfaként ismert) édes gyümölcsével. Az óriásra nőtt fákra amúgy is szívesen felmásztunk. Vittük haza a bodza hófehér virágjából a szörpnek valót, és keresgéltünk az árokban a folyamatos érő vadszamócát. Évtizedek távlatából visszagondolva olyan volt az egész, mintha Assisi Szent Ferenc követői lettünk volna – mindent igénybe vettünk nyári szabadságunk alatt, amit a Föld elénk tárt.
Mára a világ megváltozott. Kis „követőink” a gépek és a kütyük bűvöletében élnek. Nekünk még nem jutott okostelefon vagy Xbox, nekik meg aligha lenne igényük megismerni annak a lila virágú gyomnak a hihetetlenül édes nedvét, és persze szurkot sem tudnának puhítani a tücsökvadászathoz. Ők modern táborokba járnak, vaskos részvételi díj fejében. Nem tudják, és sajnos már nem is tudhatják, milyen is az agyagbánya. Mert a város gyarapodott, új területfoglalás történt. Eltűnt a három rét, emeletes házak magasodnak rajtuk. Eltűnt a „bányánk” is, társasházak lakói foglalták el régi bunkereink színterét. És kivágták a szederfákat is. Más lett az élet, mások a kihívások, másként élnek a mai gyerkőcök. Akiknek most eljött a nyár, a gondtalan vakációzás lehetősége. Hónapokig nem kell a suli felé menniük, élvezzék hát a nagy szabadságot. Keressék a „gépeken” túli lehetőségeket. A többi már úgyis az „agyagbánya titka” marad. No meg a miénk…
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)