A szomszéd behúzza a nyakát, és kussol a békesség kedvéért
Szerző: (szénási) | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.01.30. 07:33 | Frissítve: 2012.01.31. 08:12
Debrecen – Tehetetlenek vagyunk az ürülékdobálóval, meg a zajos és drogos lakótársakkal szemben is. Ez így normális? Jegyzet.
Kemény és tragikus hírekben egyaránt bővelkedett az elmúlt hét. A hét fő csapása az anyagcsere volt. Anyag ki a szervezetből, repül csomagként, le az utcára, az előtetőre, a járdára. Illetve: anyag (mint drog) be a szervezetbe, bóduljon az agy, szálljunk el, lazítsunk.
Az egyik legdurvább hír arról szólt, hogy egy István úti lakó ürüléket dobál ki az ablakon, illetve időnként azzal keni össze a lépcsőházat – például a liftet. A másik meg egy tragikus esetről: ölt a GINA néven ismert partidrog Debrecenben, egy fiatalember meghalt. Ami összekötheti őket, az a szomszédság és a tehetetlenség.
Az István úti lépcsőház lakói tudják, de minimum sejtik, ki az elkövető, ki szórakozik velük, ki teszi pokollá az életüket. Ám a hatóság, mint írtuk cikkünkben mi is, nem tud mit tenni. Ami abszurd. Nyilván van a jognak az útja, de van a normális, egyszerű logikának is. Az ember arra gondol, hogyha tudjuk ki és mit csinál, akkor be lehet kopogni hozzá, és szólni, fejezze be. Aztán ha nincs foganatja, más eszközökhöz nyúlni. Például jelzéssel élni a rendőrség felé. Itt persze rögtön el is bizonytalanodhatunk, ki szól majd, ki adja a nevét az ügyhöz. S ha van, aki hajlandó erre, akkor mi lesz. Kijön-e a hatóság? Van-e joguk becsengetni, és figyelmeztetni a feltételezett bélsárdobálót? Megmondani, ne tegye? (Különben nélkül akár.) Lehet, hogy nincs – ám ez esetben az átlagembernek akár sarkos véleménye is lehet, mit ér az – vagy mit nem ér... – egész.
A szomszédok nemcsak az István úti történetben voltak tehetetlenek, hanem a partidrogos ügyben is. Tudtak róla, hogy abban a bizonyos albérletben gyakoriak a bulik. Tudtak róla, és nyilván nagyon nem örültek annak, hogy a vénkerti lakásban mindig történik valami. Erre utal az is, amit mi is megírtunk, hogy az egyik szomszéd még hallotta szerda hajnalban, hogy megy a buli, de utána már csak a mentők érkezésére riadt fel.
Mi lett volna vajon, ha fogja magát egy szomszéd, lemegy a srácokhoz és szól, hogy vegyenek vissza a hangerőből? Vagy kihívja a rendőrséget? Megelőzhető lett volna a tragédia? Jöttek volna a rendőrök, hogy elzavarják a srácokat?
Ki tudja, talán. Más kérdés, hogy általában tehetetlennek érzik magukat azok, akiknek a közelében bulizó, zajongó, állandóan balhézó szomszédok laknak. Ki szeret becsengetni, hogy lehetne-e kicsit csendesebben? Mert az igen válasz elég ritka. Gyakoribb, hogy ajtót sem nyitnak. Vagy elküldik a szomszédot melegebb éghajlatra. Aki eltűnődhet, kell-e neki ez a háborúskodás. Mert mi lesz, ha bosszúból letépik a postaládáját, vagy elhelyeznek egy tartós sormintát a kocsiján. (Kulccsal, vagy csavarhúzóval.) A rendőrséghez persze bármikor lehetne fordulni, de megint csak odajutunk, hogy az emberek nem szívesen adják a nevüket ahhoz, hogy ÉN vagyok az, akit ŐK zavarnak. Mert nem szeretnének konfrontálódni, hosszas háborúba bonyolódni. A hatósági közeg eltávozik, ő meg ott marad a szomszédokkal. Inkább behúzza a nyakát, kussol, és ha vége a bulinak, fellélegzik.
Más kérdés, hogy ez így továbbra sincs jól. Rejtő Jenőtől tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé egy rendőrt állítani. Mégis van abban valami drámai, hogy ilyen, a többség számára egyszerűnek látszó ügyekben nem lehet megoldást találni. A hétköznapokban rendre azt tapasztaljuk, hogy a zajos – olykor szagos – kisebbséggel szemben ritkán van esélye a normális többségnek. Ez a durva. Meg a drog, és a bélsárdobálás.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)