Legyőzte a balsorsot és már újra a határait feszegeti a Loki egykori kézise – fotókkal
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@mcdb.hu Közzétéve: 2019.09.29. 11:10 | Frissítve: 2019.09.29. 11:10
Debrecen – Gavallér Fanni ígéretes tehetségnek indult a kézilabda pályán. De az élet másképpen rendelkezett.
„Azt kérded, hogy vagyok? Jól. Már jól. Mert újra rátaláltam saját magamra, megtaláltam azokat a dolgokat, amik továbbviszik az életemet, amikkel kapcsolatban újabb és újabb célokat tűzhetek ki magam elé. Mert hidd el, rettenetesen nehéz átélni, megélni, hogy azt, ami tizennégy évig az életed volt, amit imádsz, egyszer csak elveszik tőled.
Fanni (jobbról) újra a határait feszegeti
Pedig igazán jól alakult minden. Hajdúböszörményből bekerültem Debrecenbe, és a Lokinál szépen végigjártam a szamárlétrát, miközben játszottam a korosztályos válogatottakban is. Mi nem értünk el olyan nagy sikereket, mint a maiak – ennek talán az is oka lehetett, hogy a mi ifi és junior korszakunkban a klubedzők még nem merték olyan bátran betenni a felnőtt csapatokba a lányokat, mint mostanában. És ez a rutin – ma már így látom – hiányzott nekünk.
Éppen ezek miatt döntöttem úgy, hogy elhagyom Debrecent, mert játszani akartam minél többet. Elszerződtem Budaörsre. Az első két évben az NB I B-ben szerepelt a csapat, én pedig keresztszalag szakadás miatt nyolc hónapra kiestem a játékból. Aztán a Budaörs feljutott és bennmaradt az NB I-ben, de nekem újra kijutott a sérülésből – ezúttal oldalsó-belső oldalszalag szakadást szenvedtem el.
Ekkor határoztam úgy, hogy a felépülésem után visszajövök, és Hajdúnánáson, az ottani NB I B-s csapatban rendbe szedem magam, visszaépítem a játékomat és utána újra jöhet az első osztály.
De nem így történt. Nánáson az első edzésemen futottunk nyolc kilométert, utána – egyszerűen nincs rá jobb szó – megállt a térdem, se behajlítani, se kinyújtani nem tudtam.
A szívem még vitt volna tovább, de a testem megálljt parancsolt. Ez volt számomra a pokol legalja.
Tényleg elvonási tüneteim voltak, egy évembe telt, amíg kivergődtem ebből az állapotból. De ma már rendben van minden körülöttem. Hazajöttem, dolgozom sokat, nem ritkán reggel hattól este kilencig: trambulinos World Jumping edzéseket tartok és személyi edzőként is jelen vagyok. Szeretném a közeljövőben elkezdeni a jogi egyetemet, sport vagy büntetőjogász – mind a két terület nagyon érdekel.
A sportban is megtaláltam újra az örömöt, a mozgás számomra az örök mentsvárat jelenti. Nyáron teljesen rákattantam a wakeboardra, a következő szezonra már saját deszkán szeretném hasítani a vizet. És az új szerelmem a futás – ha ezt valaki kézilabdás koromban megjósolja nekem, kiröhögöm. Pedig így van, nagyon élvezem. Nemrég beneveztem egy úgynevezett őrült futásra is – a versenyláz csak bennem van –, ami 9 és fél kilométer megtételét és 40 akadály leküzdését jelentette. Édesanyám csak annyit mondott: te ezért még fizettél is? Kitűztem magam elé a félmaraton lefutását és versenyzést a Spartan Race-en is. Feszegetem a határaimat, gyűjtöm az érmeket.
Három éve nem kézizek, ennyi idő kellett nekem ahhoz, hogy elengedjem. Már nem sírok a tévé előtt, már ki tudok menni meccsre szurkolni a lányoknak, anélkül, hogy összeszorulna a szívem. A múltkor valaki megkérdezte: ahhoz képest, amin keresztülmentem és tudván, hogy újra meg fognak történni velem, megint belevágnék? Kapásból azt mondtam rá: igen.
Szóval, kösz, jól vagyok. Hiszen végül is valóra váltottam sok gyermekkori álmot: magamra húzhattam nemzeti válogatott mezt és eljutottam az NB I-be is. Miért panaszkodnék?”
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)