Van fogalmuk róla, milyen, amikor 40 gitáros csap a húrok közé Debrecenben?
Szerző: Petró Enikő | info@dehir.hu Közzétéve: 2019.04.01. 08:15 | Frissítve: 2019.04.01. 09:27
Debrecen – Görögország után Debrecent választotta az egyetemi gitárzenekar alapítója. A 40 éves évfordulót 40 tagú gitárzenekarral ünnepli Adrovicz István. Interjú.
Athénban tanult, Cipruson tanított, doktori disszertációját pedig Finnországban védte meg, mégis hazavágyott Magyarországra. Adrovicz István itt, Debrecenben hozta létre az ország első gitárzenekarát. Idén 40 éve, hogy sikerül fenntartania a formációt, amelynek tagjai azóta cserélődtek, de a szellem és a lelkesedés fennmaradt. Ezt bizonyítja az is, hogy már 11. alkalommal rendezik meg idén a Klasszikus Gitárzenekarok Debreceni Fesztiválját április 5-én és 6-án, és a nyári Klasszikus Gitárosok Debreceni Találkozójának is töretlen sikere van.
Dehir.hu: Mikor kezdett gitározni?
Adrovicz István: Nyolc éves koromban kezdtem el zenével foglalkozni. Először hegedültem, mert nagymamámnak az tetszett, de közben gitározgattam is. Ha végiggondolom, már 62 éve foglalkozom zenével. Még belegondolni is ijesztő… Mivel a hegedű nem az én kedvencem volt, ezért az elmaradt és inkább a gitárral kezdtem el komolyabban foglalkozni.
12 éves koromban határoztam el, hogy zenész leszek. Amikor leültem gyakorolni, hátrahagytam a valóságot és egy másik világba kerültem.
Emlékszem, mikor gimnazista lettem, mindig nagyon vártam a hétvégét, mert akkor egész nap gitározhattam. Szinte az elvarázsolt kastélyban érezhettem magam, csak enni keltem fel a hangszer mellől. Ekkor még a kezem is bírta az egész napos gyakorlást, bár még egyszerűbb műveket játszottam. Később, mikor már nehezebb és hosszabb darabokhoz fogtam hozzá, ki kellett számolni, mennyit bírok.
Dehir.hu: Ennyire fárasztó a gitározás?
Adrovicz István: A hosszabb művek szellemileg és fizikailag is igénybe veszik az embert. A növendékeimnek is mondom mindig, hogy egy nap hat óránál többet nem szabad a hangszerrel foglalkozni. Volt, hogy velem is elszaladt a ló és 12 órát ültem gitárral a kezemben, de ennek mindig megvolt a böjtje. Négy óra a minimum, annyi kell, de a hat óránál tovább tartó gyakorlás csak nagyobb feladatok, például verseny előtt ajánlott.
Dehir.hu: Most éppen hány gitárja van? Vannak köztük különleges darabok?
Adrovicz István: Pillanatnyilag hat hangszerem van. Lehet közöttük válogatni, de ha valamelyikhez hozzászoktam és valamit megtanultam rajta, az egy másik gitáron másképpen szól, másképpen kell megpengetni. Van egy 1800-as évekből származó bécsi gitárom, ami egy elég drága antik hangszer. Aztán van egy vihuelám, amely az 1500-as évek legnépszerűbb spanyol hangszere, ezen koncerteken játszottam szóló darabokat és énekeset is kísértem vele. A harmadik egy Masaru Kohno által készített hangszer, amellyel végigjártam a fél világot. Ezt mindenki megcsodálja. A következő egy esztergályos által épített gitár, amelyet egy szekrényből készített. Nem a legjobb, de a 60-as években még a tanárom, Szendrey-Karper László is ilyenen játszott. Az ötödiket valójában a lányomnak vettem, de nálam maradt, mert őt inkább a tánc foglalkoztatta. Az utolsó és legújabb gitáromat három éve vettem, ez egy magyar hangszerkészítő, Burghardt Géza alkotása, és nagyon finoman szól.
Dehir.hu: Öt évig Cipruson élt és tanított. Hogy került oda?
Adrovicz István: Egy ösztöndíj révén, amihez másokkal szemben én nem angolul, hanem görögül írtam meg a pályázati anyagot, ez pedig előnyömre vált. Ismertem a görög mentalitást, mert az 1970-es években az Athéni Konzervatóriumban tanultam. Miután letelt az ösztöndíj ideje, győzködtek, hogy maradjak tovább ott. A legjobb iskolában, a Nemzeti Konzervatóriumban lettem tanszékvezető. Jól ment ott a sorom, sokszorosát kerestem az itthoni fizetésemnek, ezért is kérdezik sokan, miért is jöttem haza. Ez egyszerű. Majdnem anyanyelvi szinten beszélek görögül, de mégis idegesített, hogy a televízióban nem magyarul beszélnek és a boltoshoz sem magyarul kell szólnom... Jó emberek a görögök, a ciprusiak pedig kifejezetten szeretetre méltók, de a mentalitásuk nagyon más, temperamentumosabbak, gyorsabban gondolkodnak, mint a magyarok. Cipruson kívül még Görögországban is tanítottam, valamint Németországban tartottam kurzusokat.
Dehir.hu: Miért pont Debrecent választotta, mikor hazajött?
Adrovicz István: Egy kollégám hívott, aki itt dolgozott az egyetemen, hogy segítsek neki. Bár budapesti vagyok, de itt jó emberekkel találkoztam. Debrecenben itthon érzem magam. Budapesttel kapcsolatban furcsa érzéseim vannak, különösebben nem vágyom oda vissza. Az itteni gyerekekből tanárt vagy művészt nevelni igazán szép feladat volt.
Dehir.hu: Milyen különbségek vannak a magyar és külföldi gitároktatás között?
Adrovicz István: A görögök Emilio Pujol, spanyol művész gitáriskoláját tartják kötelezőnek, én inkább egy dél-amerikai szerző, Sagreras gitáriskoláját tanítottam. A szakmai elit megengedte, hogy a saját módszereim szerint oktassak, mert elismerték, hogy tudom, mit akarok csinálni. Ciprus egy eléggé zárt világ, idegeneket nem nagyon engednek be. Ott is van verseny, és számít a teljesítmény. A szülők is másképp állnak hozzá, mert ott az állam egy fillért sem ad a zeneoktatásra, ezért ők fizetnek mindent. Minél jobb egy tanár, annál többet kell érte fizetni. Elmondták, hogy milyen érdemeink, végzettségeink vannak és én ezek alapján sokba kerültem.
Dehir.hu: Akár külföldön, akár itthon, mit tart a legfontosabbnak a gitártanításban?
Adrovicz István: Szeretni kell a gyereket. Ha nem érzi a növendék, hogy szeretem, akkor nem lesz olyan jó viszonyom vele, nem leszek számára hiteles és nem is tudom neki úgy megtanítani a dolgokat. De ha érzi, hogy figyelek rá, szeretettel foglalkozok vele, a kedvemért mindent megcsinál. Aki ezt nem érti, az soha nem lesz jó tanár. Vannak módszertani megoldások, de mondhatnám azt is, hogy minden út Rómába vezet. A zenepedagógia ma már magas szintű,
szinte bárkit meg lehet tanítani zenélni.
Sokszor előfordul, hogy nem muzikális a tanítvány, de szívesen csinálja, élvezi. Ahhoz is eléggé kell szeretni, hogy megmondhassuk neki, ha ez nem az ő útja. Azért kell a szeretet hozzá, mert ha ezt nem adjuk a tudtára, akkor azt fogja észrevenni, hogy mások sokkal kevesebb munkával sokkal többre jutnak. Gyűlölni fogja a többieket, magára is haragudni fog és szenved.
Dehir.hu: Honnan jött a gitárzenekar és az ehhez kapcsolódó események ötlete?
Adrovicz István: Ezelőtt 40 évvel volt az első ilyen programja az általam alapított gitárzenekarnak. Alkalmat akartam teremteni, hogy együtt zenéljenek a fiatalok, a gitározás ugyanis magányos tevékenység. Leülünk, bütykölünk a hangszeren, kizárjuk a világot, de azt is meg kell tanulni, hogyan alkalmazkodjunk másokhoz. Erre a kamarazene és a zenekar a legalkalmasabb. Ezekkel barokk és reneszánsz hagyományokat élesztünk újra. Annak idején a pengetős hangszerek voltak többségben egy zenekarban. Ráadásul a gitárzenekarra készült átiratokkal a fiatalok olyan szerzőktől is játszhatnak műveket, akik eredetileg nem írtak gitárra. 1979-ben Szokolay Sándor liturgikus szvitjét mutattuk be, akkor még ezt ő maga vezényelte. 40 évvel később ugyanezt fogjuk játszani, hogy megemlékezzünk erről az alkalomról. Sándor sajnos már nincs közöttünk, így én fogok vezényelni, én is utoljára, hiszen hamarosan nyugdíjba megyek. Megkértem a régi növendékeimet is, ha van idejük és kedvük jöjjenek el ők is játszani ezen a különleges alkalmon. Így 40 gitáros ül majd a színpadon.
Dehir.hu: Mit hallhat még a közönség a Gitárzenekari Fesztiválon?
Adrovicz István: A Szokolay-művön kívül lesz egy Rossini-, egy Brahms- és egy Mertz-darab. Egyedül csak a Szokolay mű lett gitárra írva, a többi mind átirat. Ezeket két nagyszerű kollégám, Martos László és Kovács Zoltán dolgozta át. Nagyon tetszett nekik a gitárzenekar hangzása, sokat segítettek abban, hogy ezek az alkotások jól szólaljanak meg a gitárokon. A két legjobb zenészei voltak ennek az iskolának.
Dehir.hu: Mi az, amire a legbüszkébb pedagógusként?
Adrovicz István: Ezen még sosem gondolkodtam. Azt mindenképpen állíthatom, hogy a foglalkozások közül az egyik legcsodálatosabb a tanári munka. Nem büszke, inkább hálás vagyok, hogy szolgálhattam, hogy a tanítványaimat elindítottam egy olyan úton, amely oda vezette őket, hogy művészek vagy tanárok lettek. Ahogy Pál apostol is mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” Ennél többet talán én sem tudnék mondani.
Ha Önök is kedvet kaptak, hogy meghallgassák a gitárzenekarokat, látogassanak el április 5-én és 6-án az egyetem Zeneművészeti Karának Liszt termébe, a Klasszikus Gitárzenekarok Debreceni Fesztiváljának koncertjeire.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)