Üzenet a szürkületi zónából: szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.03.03. 11:34 | Frissítve: 2012.03.05. 07:56
Debrecen – Ez a mi történetünk. A nő meg a férfi sztorija. Az akarat küzdelme, a reményé. Nem mindig jó tükörbe nézni, de megfontolandó, honnan jött és hova megy Lucifer, a bukott angyal. Kritika.
Tegyük félre az ilyen félmondatokat, hogy Madách a legnagyobb magyar író, vagy hogy Az ember tragédiája ott van a világirodalom élvonalában. Ezt leginkább azok gondolják, akiknek annak idején azt mondta a magyartanár, hogy vegyük elő a könyvet, húzzuk alá innentől eddig, meg ezeket az oldalakat is. És nem jött ki a bulvárhíradó, hogy itt diszkrimináció van, ne fárasszuk a gyerek agyát, mert belerokkan, hanem a tanár bevasalta az anyagot. S nem vált kárára senkinek, hogy a srácok tényleg fejből szavalták: elkészült a nagy mű, igen. a gép forog, az alkotó pihen... Ez azonban a múlt, most nem ez van. Más kor, más idő, más divatok. De pechünkre Madách már ezt is látta. Viszont ne szaladjunk ennyire előre. Térjünk vissza az alapfelvetéshez, miszerint ez a mostani előadás a Csokonai Színházban, melyet Vidnyánszky Attila rendezett, alapvetően izgalmas és látványos produkció. Annak is az lehet, aki az interneten nőtt fel, tévé dajkálta, meg ovi óta shopping-függő addig is, míg meg nem találja a maga többi testi-lelki drogját.
Egy színházi előadás mivel hathat? Például díszlettel. Abban itt semmi hiba. Állványok, oszlopok, lámpa, karzat – nem a földön, hanem lent és fent, mindenütt történik a Tragédia. A zene sokszínű, hatásos. A jelmezek színesek, izgalmas, egymásból és egymásba átlényegülő darabok. Egyszerre érzi azt a néző, hogy képeskönyv, hogy videoklip, hogy monumentális produkció, amit lát. Sziget vagy Vekeri-feszt, és tenyérbe simuló üveggömb Eiffel-toronnyal, meg hóval.
A történet? Ha félresöpörjük a filozófiát, akkor is ott marad a kemény, törhetetlen metálszerkezet, mint egy Alien-csontváz az univerzum szívében. Madách minden fontos kérdést megfogalmazott és minden választ odaszórt elénk, mint a gazda a magot a baromfiudvar lakóinak, amiből aztán ki-ki vérmérséklete, szerzett vagy született tehetsége és ismeretanyaga alapján fog szemezgetni. Nem csak arról van szó, hogy a lét a tét, hogy kik vagyunk, mi dolgunk a világban, hanem olyan egyszerű ügyekről is, mint hogy mi akar lenni az ember, mit szeretne kezdeni magával, milyen párt választana, milyen munka fekszik neki, tehetséges-e vagy sem, milyen életet álmodik magának (csajának? pasijának?), és képes-e talpon maradni bármi áron.
S mindehhez ott egy extrém utazás: időben, térben száguldunk. Az őskezdettől a misztérikus és hisztérikus Egyiptomon át, az ókori Athén üzleti alapú demokráciáján, a perverz orgiákon élvezkedő Rómán és a bigottan vallásos Bizáncon keresztül az ezoterikus és természettudományos iránt egyaránt fogékony Prágába, a véresen forradalmi Párizsba (s máris érteni véljük, miért gyújtanak fel ott autókat az uniót madzagon rángató franciák...), az embertelenül ipari Londonba, és az új jégkorszak következtében dermedt Egyenlítő-mentére.
Ehhez olyan útitársaink vannak, mint a bukott angyal, akit Pálffy Tibor személyesít meg. Kicsit énekelve, kántálva beszél, táncolva jár, arrogáns, realista, behízelgő, bosszantó, mint valami popsztár – szóval tökéletes, ha elfogadjuk, hogy Lucifernek ilyennek kell lennie. Aztán ott van Ádám, aki bizonytalan, okoskodó, hisztis, gyáva, részeges. Trill Zsolt ebben a szerepben most nagyon más, mint a Scapinban vagy a Karrierben volt például az idei évadban. Visszafogott, de csak azért, mert szeretne valamit. Élni szeretne, de értelmes életet. Lehetőleg Éva – Vass Magdolna – mellett. Aki olyan, mint a nők. Sokféle. A skála a szűztől a kurváig terjed – s mindezt manírok nélkül hozza ez a törékeny beregszászi teremtés. Szürke, mondaná rá az ember, de erről szó sincsen. Csak annyira szürke, mint a naplemente, ami tele van finom pasztellszínekkel. Az anyád és a húgod, meg a nő, akit fel akarsz szedni, vagy pénzt fog kérni azért, mert szeret – mind ott van benne.
S ideális kísérőik e nagy úton Tóth László, Kristán Attila, Rácz József, Szűcs Nelli, Kacsur András és társaik. Bravúrosan sokféle figurát keltenek életre szűk három órában: alig több mint húszan játsszák el az emberiség történelmét és villantanak fel sorsokat, emberi történeteket az Olekszandr Bilozub varázsolta térben, Vidnyánszky Attila álmában. Emlékezetes, túlzás nélkül katarktikus pillanatokkal zsúfolt az új debreceni előadás, melybe az hoz némi bosszúságot, hogy a játszók időről időre elfelejtkeznek a nézőkről: nem motyognak, de néha annyira halkan beszélnek, hogy nem lehet érteni, mit mondanak.
Furcsa alkotás Madách műve. Olyan, mint egy végtelen fej hagyma: újabb és újabb rétegek bomlanak ki belőle. Lehetne kétszer ilyen hosszú is, de ennél rövidebb semmiképpen. Különös ez az előadás is, ahol az Úr kezdetben glóriás mindenható világokon átívelő szakállal, az angyalok szárnyat cipelnek, még Lucifer is, de ő kezdettől sötétet. Döbbenetesek az átlényegülések: a bukás, az édenből kiűzetés. Az ember eltűnődik: sokszor tényleg ennyin múlik minden. Hogy én én vagyok-e, vagy sem. Vagy egy igenen, egy nemen. De másképpen is egyszerűek és kódolhatók a jelképek: a por, a homok, ami végig ott van, s amit szinte színről színre végiglapátol Ádám, és nem hagyja kiesni a néző fejéből a gondolatot, miszerint porból lettünk, s azzá leszünk. A munka, a robotolás is jelkép: kötelesség, lényeg, hiábavalóság.
A részletekben vész el végletesen az ember, érezzük. Lucifer kezdetben még elfogadhatónak tűnő alternatívát kínál, bár van abban némi horrorisztikus, hogy az egész mégiscsak az adott (világ)rend megbuktatásáról szól. S elgondolkodtató az is, hogy az első felvonásban erőtlennek, kissé elesettnek és elveszettnek mutatkozó Ádám hogy felszívja magát a második végére, és már ő akar változtatni a világon. Mint új idők új embere, az egó, aki egyre fontosabb lesz magának. Test feszül testnek, akarat akaratnak. S a végső nagy igazságosztásig csak nagy ritkán hangzik fel a háttérben az Úr (Varga József) szózata – aki overallos szerelőként meg-megjelenik itt-ott, villanyégőket csavar be, vagy fél gondolatokkal támogatja Ádámot, mint valami személyes edző.
Madách Imre olyan művet írt 150 éve, amit még a következő 150 évben is emésztgethetünk majd. Madách persze jól látta: az ember egyszerre emelkedik és silányodik. Talán nem véletlen, hogy a kapitalizmus világát megidéző színben a nézőtérre több fény esik, s hogy a falanszter-jelenetben az emberiséget szigorú rendre kényszerítő tudományos diktatúra szürkülete is lefolyik a világot jelentő deszkákról, közénk.
Nem könnyű eldönteni, hol helyezkedik el Vidnyánszky Attila pályáján ez a mű, hiszen ez már a negyedik Tragédia-rendezése. Egy biztos, az üzenete alapszinten érthető, fogható. Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? – hangzik el a kérdés, és valamivel később, a végén érkezik rá egy esélyes válasz: ember, küzdj, és bízva bízzál.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)