Szilágyi Lexi, a 80 éves debreceni festő és a szegények színei
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.11.23. 11:02 | Frissítve: 2013.11.23. 19:34
Debrecen – Nyomdásznak tanult, de nem akart két lovat megülni, ezért úgy döntött, csakis a festészettel szeretne foglalkozni. Jó választás volt, jubileumi tárlata a DOTE Elméleti Galériában nyílik.
Gyönyörű kincsekkel van tele Szilágyi Elek újkerti otthona. Ki gondolná, ebben az első emeleti lakásban mennyi-mennyi festmény lóg a falakon, illetve hány és hány kép hever a földön, egymásnak támasztva a műteremként funkcionáló szobában. Ahol egyébként rend van. Igazi, festői rend, amihez hozzátartozik a festékek illata és a művész színes egyénisége, kiapadhatatlan mesélőkedve is. Aki – bármennyire hihetetlen, de – már 80 éves.
Szilágyi Elek, a kitűnő debreceni festő 1933-ban született. Bár az egészsége nem az igazi mostanában, mondja, mert fáj a lába, nehezen jár, de azért az hamar kiderül, hogy szelleme töretlen, friss. Mint felidézi, nyomdaipari szakiskolát végzett, de olyan erős vonzása volt számára a festészetnek, hogy nagyon hamar, már 1959-ben úgy döntött, a művészettel foglalkozik a továbbiakban. Kilép a munkahelyéről, mert két lovat nehéz megülni, és azon a pályán marad, amire, hite szerint született. Ez akkor sem volt könnyű döntés, de az elmúlt évtizedek igazolják, jól tette, hogy mindent a festékre és a vászonra tett fel.
Magáról úgy tartja – szerényen –, hogy a „szegények színeit” festette. Képei valóban visszafogottak, semmiféle hiú harsányság nem jellemző rájuk, ugyanakkor abban a világban, ami Szilágyi Elek (vagy ahogy a barátai hívják: Lexi) sajátossága, nagyon jól el lehet nézelődni. Akár tájképeit, akár utcaképeit figyeljük, a nézelődő otthon érezheti magát bennük. Talán soha nem látott, mégis ismerős utcarészleteken bolyonghatunk, a hétköznapokat figyelhetjük, az évszakok változását. A földet és az eget, a fákat és a vizeket. A mi hétköznapjainkat, a szüleink, a nagyszüleink világát akár, azt az időt, ami már elmúlt, de éppen e képek által kimerevedett és része lett a mi "öröklétünknek".
Pályája elején sötétebb képei is voltak, bányászokat, munkásembereket is festett. Akkoriban, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, amikor Holló volt az egyik nagy hazai „sztár”, ez volt a divat. Aztán kialakult Szilágyi Elek sajátos világa. Ami csakis rá jellemző. Igaz, hogy sokan festenek tájképeket, csendéleteket, de ezeken a műveken ott van Lexi egyénisége. Az a derűs jellem, aki úgy érzi, az a feladata festőként, hogy örömet okozzon azoknak, akik a képeit nézegetik.
Bárhol járt, bármerre utazott, festett. Festett örömében és bánatában. Megfestette a szerelmet, az ünnepet, a halált. Mindent, amit látott, amit érzett. Önmagáról is születtek képei: kifejezetten érdekes összevetni a falon lógó, még szinte „szemtelenül fiatal” festőt azzal, aki ott ül a székében a képei között, s felidézi, hogy milyen volt, amikor úgy adott interjút egy rádióban, hogy előtte elmondta, bármiről beszél, csak politikáról nem. Aztán amikor elhangzott a kérdés, mit is gondol akkor 1956-ról, mégsem állt fel, hanem elmondta, hogy látja, hogy látta ő azokat a feledhetetlen napokat.
Sok képet festett eddigi életében, s mint meséli, sokszor szinte maga is rá-rácsodálkozik, amikor évtizedek múltán találkozik egy-egy korábbi festményével. Erre most van módja és lehetősége, hiszen szombaton, november 24-én 11 órakor a DOTE Elméleti Galériájában nyílik jubileumi tárlata, s ide nagyon sok képet kért illetve kapott vissza. Különleges kincsekkel lesz teli ez a tárlat, ahol egy nagyívű, nagy formátumú, de mégsem hangos és törtető debreceni alkotó műveit december 6-ig lehet majd látni.
Cserép Zsuzsa, aki a kiállítást szervezi elmondta, nagy öröm számára, hogy újra ebben a galériában üdvözölheti a művészt. Nem csak a tárlat lesz nagyon szép, ígérte, hanem a megnyitó is, hiszen sok-sok művész barátja és tisztelője jelenik meg Lexinek ezen a különleges eseményen, ahol egyébként átveheti a Holló László-díjat is.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)