A srác a Tankcsapda-klipből most egyedül varázsol a Víg Kamaraszínházban
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.03.07. 08:35 | Frissítve: 2014.03.08. 08:44
Debrecen – Mészáros Tibor, aki az év színésze is volt, Beckett darabjában egyedül néz farkasszemet a közönséggel.
Mészáros Tibor jó színész. Sokféle szerepben láthattuk az elmúlt években, s bármilyen feladatot is kapott, rendesen megoldotta. Gyakran kifejezetten emlékezetesen. Akár hülye grófot játszott a Mágnás Miskában, akár beszélő macskát az Absinth-ban, furcsa skótot a Bolha a fülben című komédiában, Heródest a Máriában vagy tékozló fiút a Két bögre kincsben, csavargó srácot a Valahol Európában musical-változatában – Mészáros mindig jó volt. Van benne valami nagy-nagy lazaság, meg ugyanakkor valami furcsa mélység. Ilyen alkatilag, elhisszük neki, bármit is mond vagy csinál, azt is, ha komolyan mondja, meg azzal sincs bajunk, ha azt látjuk, ez a pali, ez a figura most meg fog ám hintáztatni minket, nézőket, akik szerencsések vagyunk, mert színházban ülünk éppen. A színház pedig ünnep, színházba menni jó.
A színház persze valójában nem mindig ünnep, és nem is mindig jó színházba menni. Ismerik azt az érzést, amikor az ember tudja, ki fog kapni a kedvenc focicsapata, de azért kisétál a meccsre akkor is? Valami hasonló átfutott rajtam is, amikor kiderült hogy Beckett műve a Víg Kamaraszínházban kerül színre (tehát nem stúdióelőadás lesz belőle), és mindössze egy szereplő fog játszani benne. Nem Beckett az, akivel bajom van, nem is Gemza Péter, aki sokoldalú, tehetséges és invenciózus színházi ember (most is övé a díszlet, a jelmez, a koreográfia és a rendezés!), főképpen meg nem Mészáros Tibor miatt dörgölöm a fejem. Hanem azért, mert ha egy évadban egynél több olyan darab van, amiben háromnál kevesebben játszanak, az elég sok. Márpedig ebben az évadban nem egy ilyen van. Ilyen volt a kifejezetten szórakoztató Hét randi Szűcs Katával és Vaszkó Bencével. Az Artúr, a cipőhorgász, amiben Újhelyi Kinga és Vranyecz Artúr mellett még ott egy muzsikus is. A Párizs hídjai, melyben Varga Klára és a harmonikás Rusz Milán játszanak. S ilyen lesz a Shirley Valentine is, ami szintén egyszemélyes produkció, ahogy az Első szerelem is.
Beckett nem rossz író. De ma már nem képes olyan izgalmat okozni, mint fénykorában, mondjuk negyven-ötven éve. Beckett nem csak az, aki az abszurd egyik kulcsdarabját, a Godot-ra várva című opuszt megírta, hanem novellista és regényíró is. Műveiben az elidegenedés, a nyomasztó, az embertelen, vagy a még „csak” elembertelendő világ jelent meg. Ilyen írásokat az ember tizenévesen nagy kéjjel olvas. Kafka, Dürenmatt, Alfred Jarry – csupa pokolian sötét lovag. S ilyenkor nézzük végig a Tarkovszkij-filmeket is, melyekből persze valószínűleg nem értünk annyit, mint majd 20-30 év múlva, de ekkor még élvezzük, hogy minden a halálról, a kilátástalanságról szól. Aztán a világ megváltozik, felnövünk, s rájövünk szép lassan, hogy annál, amit egykor a művészet abszurdnak mutatott, sokkal abszurdabb az a valóság, amiben élünk. Plusz: abban a világban, ahol az elmúlt két és fél évtizedet töltöttük, minden felgyorsult. Az élet, a halál, a szórakozás, a vágyak, az álmok – és még a szerelem is. Más ingerek érnek, mint akkor, más és jóval több, s jóval többféle is. Ahogy pedig eszünkbe sem jut azon töprengeni, a régi, 74-es évjáratú Trabantunk hogy állná meg a helyét a mostani új verdákkal szemben egy gyorsulási versenyen, ezt a művészetnél is érdemes tekintetbe venni.
Beckett darabja, az Első szerelem eredendően egy novella volt. S a Csokonai Színház előadását látva az az érzésünk: az is maradt. Hiába a díszlet – vaslap, leharcolt zongora, néhány ajtó, mintha egy szobában lennénk –, a fények játéka, vagy Mészáros Tibor kabát-kalap-zakós jelmeze. Ettől ez még egy novella marad. Hiába Mészáros játéka is, a teljes átélés, hogy testét-lelkét beleadja, s ha kell, félelem nélkül néz szembe – és teljesen egyedül! – a néha kivilágított nézőtérrel – és zuhan egyik szituációból a másikba. Hosszú kabátban, kalapban érkezik, és apja halálára emlékezik a temetőben, közben pedig egyúttal felidézi az életét, a szerelmét – ami finoman szólva is borzalmas. Egy unalmas, érdektelen ember jelentéktelen és nyomasztó érzelmeinek vagyunk tanúi. Sétál a színen, mesél, mondja a magáét, mondatot mondat után, sorjáznak a bekezdések, folyik a szöveg, csöpög néha egy-egy szolid poén, szójáték is, de összességében olyan ez, mint egy felolvasás. Csak most a felolvasó nem ül a fenekén, hanem próbálja a figyelmet teljes erőből magára vonni. Arról mesél, ami egyébként meglehet, őt magát – nem a színészt, a szereplőt! – sem érdekli. Mert egy szürke élettől nem fogjuk színesben látni a világot, ahhoz másféle drog kellene. S bár van egy pillanat, amikor a játékban társa is akad, egy meztelen hölgy, aki végigsétál a színen és kimegy, nem ez a legizgalmasabb pillanata a darabnak – amiben egyébként Mészáros mindennel együtt nagyon jó! Abszolút kijár neki a főhajtás és a taps.
Meg az a megjegyzés is, hogy ő ennél többre, nagyobb sikerre érdemes színész. Az Első szerelem: egy közepes novella, amiből készülhetne egy rádiójáték, amit meg lehet otthon hallgatni vasárnap délelőtt főzés közben. Arra azonban, hogy ünneppé varázsoljon egy hétköznap estét – nem igazán alkalmas. Illetve: lehetne ünnep egy intimebb térben, a stúdiószínházban. De nem a bérletes házakban, amikor közel félezer embert kellene a színház szerelmesévé tenni.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)