Munkásszínpad, mozgásszínház és Pincelíra: így látja a debreceni performer és közszolga
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.11.24. 09:00 | Frissítve: 2019.11.24. 19:02
Debrecen – Sportcsarnokban és szobaszínházban, színházteremben és kocsmában a feladat ugyanaz volt mindig is: a legjobbat nyújtani – vallja Mester István. Interjú.
Mester István kreatív, tevékeny, sokoldalú személyiség. Mindig is érdekelte a másik ember, a közösség, de közel állt (illetve áll) hozzá a művészetek világa is, különös tekintettek a színházakra és a mozgásra. Amikor arról kérdezzük, hogyan tudná egyetlen szóval jellemezni magát, elmosolyodik, és felidézi, hogy jó pár esztendeje készült egy privát névjegye, melyen nem egy, hanem két szó állt: performer és közszolga.
Elmélyült figyelem a Pincelíra világában
Dehir.hu: Régi szerelem fűzi a színház világához. Hogyan kezdődött ez a kapcsolat?
Mester István: A középiskolában kezdődött, ahol Filep Tibor tanár úr vezetésével működött a Bethlen diákszínjátszó csoportja. Igényfelkeltésnek ez elég volt, később a munkahelyemen én szerveztem csapatot. S mivel más gyárban is volt hozzánk hasonló társaság, a kettő egyesüléséből jött létre az Unió Munkásszínpad Tóth Dénes (újságíró, színikritikus – a szerk.) vezetésével. Aztán a katonaságnál is verbuváltam színjátszó csoportot. A színházzal, színjátszással a kapcsolatom 50 éves, többé-kevésbé folyamatos.
Dehir.hu: Hogy emlékszik vissza a hetvenes évek Debrecenére? Milyen volt akkoriban fiatalnak lenni?
Mester István: Nem voltunk annyira szabadok, annyira szabadosak, mint a maiak. Ifjúságiklub-vezető is voltam s tudom, hogy az együtt szórakozásért, „bulizásért” minden lehetőséget kihasználtunk. A munkahelyit, a városit, a „munkásmozgalmit”. Talán hittünk is benne, pedig az ideológiát csak felszínként kezeltük a közösségünk érdekében.
Dehir.hu: S hogyan jutott el a mozgásszínházhoz? Akkoriban az valami vagányságnak számított? Lázadásnak? Vagy az önkifejezés eszközének?
Mester István: A 70-es évek végére kezdtek a nagy szavak, eszmék kiüresedni, a nagy fogalmak mögül elhalványult a jelentés, a közhelyeket már mindenki tudta az első mondat után. A mozgásszínházunk megpróbált szavak helyett a legtermészetesebb mozdulatokból felépített kompozíciók segítségével beszélni nagy eszmékről és kis gondolatocskákról. Az Unió legelső bemutatkozása is egy népballada mozgásra épülő feldolgozása volt. Nem volt ebben vagányság, de hittünk benne, hogy így is lehet. Lázadás? Annyi, amennyit betiltani lehetett.
A 80-as évek elején magyar, lengyel zászlókkal és gyászlobogókkal rohangálni nem tűnt ideológiailag tisztázott produkciónak egyesek szemében, pedig mi Bem tábornokra emlékeztünk.
Mivel köztünk nem voltak képzett táncosok vagy balettben jártasak, ezért mindig a legalapvetőbb emberi mozdulatok kerültek színre a mondanivaló által megkívánt rendszerben.
Dehir.hu: A mai fiatalok számára talán meglepően hangozhat, hogy valamikor a gyárakban dolgozó fiatalok kitalálták, hogy márpedig ők színházat szeretnének csinálni…
Mester István: Mert mást akartunk nézni, mint amit a hivatásos színházak kínáltak. S úgy voltunk vele, ha ők nem, akkor majd mi bemutatunk olyan darabokat, amelyek az ő műsorrendjükbe nem férnek be. De születtek vers-összeállítások, drámafeldolgozások is. Debrecenben 8-10 felnőtt együttes működött, és az iskolák szinte mindegyikében létezett színjátszó csoport is. Akkoriban több ezer is lehetett az országban, egy-egy fesztiválra 5-6 rostán át jutottak be kb. harmincan.
Dehir.hu: Hol és hogyan tudtak próbálni, fellépni? Kaptak támogatást ezekhez a tevékenységekhez?
Mester István: Az Uniónak voltak fenntartói, üzemek, kulturális intézmények. Ez azt jelentette, hogy kaptunk próbahelyet és némi támogatást a műsorokhoz szükséges eszközökre. Cserébe a fesztiválokon az ő csoportjukként jelentünk meg, s kérésükre előadásokat tartottunk. A fellépések nagy részét az akkori művelődési központ szervezte, többnyire a megyében, de nekünk kialakultak országos kapcsolataink is. A dolog jellegéből adódóan valamennyien a munka mellett, hobbiból, de elkötelezetten csináltuk.
Dehir.hu: Az Unió Mozgásszín kiket ért produkcióival?
Mester István: Nem lehet azt mondani, hogy egyetlen rétegnek játszottunk volna. Kis falusi kultúrházban 30 nézőnek és az egyetem főépülete előtt tízezer embernek egyaránt megmutatkoztunk. Sportcsarnokban és szobaszínházban, színházteremben és kocsmában a feladat ugyanaz volt: amit mondani akarunk, azt a legjobban, a legérthetőbben adjuk át. A fogadtatás eléggé változatos volt, de ez minden színházi produkcióra igaz. Vagy lelkesedéssel, vagy elutasítóan, de igyekeztünk mindenkiben nyomot hagyni.
Dehir.hu: Akkoriban gondolkozott azon, hány évig lehet színházat játszani? Itt azért a testet is rendesen munkába fogták…
Mester István: Soha nem gondolkodtam ezen. Mozgásszínházat addig lehet csinálni, amíg fizikailag bírod, vagy olyat kell csinálni, amit bírsz. Láttam előadást, amiben alig mozdultak a szereplők, mégis dráma született. Szerintem ha nincs olyan szereplőd, aki elég akrobatikus az elképzelésedhez, akkor vagy keress, vagy gondold át a koncepciót. Esetleg csinálj más előadást a lehetőségekre építve. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő közegben ez ma is működne velem. A mozgásszínház nem korfüggő.
Dehir.hu: S mi történt a rendszerváltozás után? Minden megváltozott?
Mester István: Tóth Dénes kiválása után a 80-as évek közepén még volt néhány elkeseredett próbálkozás a folytatásra, de többnyire sikertelenül, aztán kimondtuk, hogy vége. Kis kihagyás után Jerzy Leszczynsky vezetésével megalakult a Debreceni Mozgásszínház – óriási tervekkel és reményekkel, melyeket aztán a rendszerváltás körüli rendszerszintű tétovázás tolt majdnem a semmibe. Létrejött egy produkció Debrecenben, majd egy másik Lublinban. Egy ideig az ottani Vízió és Mozgásszínháznak volt hat magyar tagja. Én a 90-es években performanszokban, kiállítások megnyitóin voltam látható régi „kollégákkal”, vagy egyedül. Két produkcióban dolgoztam a Hajdú Táncegyüttessel is. Különösen szerettem a kiállítás megnyitókat, ahol többnyire régi uniós társam, Dobi Márta volt a partnerem; egyszeri és megismételhetetlen dolgok születtek. Vándorszínészkedtem a Kuckó Művésztanyával is; Szabó Balázzsal pedig létrehoztuk a Sugalló zenekart. Most éppen a 70-es évek uniósaival újítunk fel egy 1976-os műsort, az Indul a bakterházat, mely a regény, és nem a film alapján készült. (A film egyébként 1980-as!)
Dehir.hu: Az utóbbi időben egy pincébe invitálja és versekkel kínálja a közönséget. Ez a sorozat hogyan indult?
Mester István: Az Egri Borozó tulajdonosa több mint 10 éve folytatja művészetpártoló tevékenységét. Rendszeresen szervez kiállításokat, mini koncerteket, és sikerült az épület alatti több évszázados pincéjét is feltárni és berendezni. Művészklubot szerettünk volna, de végül Pincelíra lett belőle, a magyar költészet kimeríthetetlen tárházából válogatok alkalomhoz, évfordulóhoz, jeles eseményhez kötődve. Volt már több könyvbemutató, előadóest, mini színdarab, kiállítás. Természetesen a meghirdetett témához bárki csatlakozhat szerzőként és előadóként is. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez nem zárt közösség, az alkalmakon bárki részt vehet.
Dehir.hu: Aki már járt itt, tudja, hogy van egyfajta menetrendje ezeknek az estéknek.
Mester István: Minden alkalom egy 17. századi japán haiku felolvasásával kezdődik, mely a naptár szerint arra a napra írt vezérszólam. Szó esik különböző irodalmi évfordulókról, melyekhez azonnal társítunk verset is, esetleg beszélgetünk róla. Aztán könyvbemutató, vagy előadás, vagy csak verselés egymás kedvére. November 22-én Csokonai Vitéz Mihályra emlékeztünk a születésnapja közelében, legközelebb pedig december 6-án Miklós keresztnevű költőket fogunk megidézni a Bajcsy-Zsilinszky utcai pincében, ahova ezúton is szeretettel invitálok minden verseket, irodalmat, művészetet kedvelőt..
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)