Mi lenne a magyar társadalommal, ha kitörne a világháború?
Szerző: Bögre Zoltán | bogre.zoltan@dehir.hu Közzétéve: 2013.12.23. 09:00 | Frissítve: 2013.12.24. 10:42
Debrecen – Hogyan éltek, hol laktak, hogyan öltözködtek, mennyit kerestek, mire költötték a pénzüket a második világháborút követő fél évszázadban a magyarok? Erről írt könyvet Valuch Tibor történész, a Debreceni Egyetem professzora. Interjú.
A debreceni történész most megjelent könyve fontos dokumentáció, hiánypótló alkotás. Egyszerre magyaráz, leír, összefoglal, s tanulságokat is levon a történelmi sokkból ébredező, majd újra magára találó magyar társadalommal kapcsolatban. A szerzővel beszélgettünk.
Dehir.hu: Széleskörű témát dolgoz fel új könyvében, hiszen a magyar társadalom harmincas évek végétől íródott történetét meséli el egyfajta alulnézetből. Nagyszüleink, szüleink mindig azt mondják, mennyivel jobb volt a hatvanas, hetvenes években élni. Tényleg így van, jobb volt akkor az élet Magyarországon?
Valuch Tibor: Elég küzdelmesek voltak a mindennapok az utóbbi hetven-nyolcvan évben. Gazdasági, társadalmi átalakulások mentek végbe, s a történelem is beleszólt az emberek életébe, emiatt sajátos alkalmazkodási, túlélési stratégiákat kellett kialakítaniuk. Nem volt könnyebb élni akkor sem, csak más volt a feltételrendszer. Az életritmus kiegyensúlyozottabb és lassabb volt, elég csak arra gondolni, hogy az 50-es években még alig volt személyautó, a 10 ezer darabot sem érte el az állomány. Az utcák, terek találkozási helyek voltak, ha valaki végigment mondjuk a Piac utcán, ismerősökkel futott össze. Más volt a kommunikáció is, leveleket, üdvözlőlapokat küldtek egymásnak az emberek, most már a gyors sms a divat. A magyar telefonhálózat még a kilencvenes évek elején is Albánia szintjén volt, emiatt jelentős lemaradásban volt az ország. Fölösleges erőfeszítésre késztette ez az embereket, lassította a gazdaságot, nehezítette a kapcsolattartást. A múltra kicsit mindenki nosztalgikusan emlékszik vissza, a középkorúak, az idősebbek 30-40 évvel ezelőtt fiatalok voltak, a fiatal éveire mindenki örömmel gondol vissza, s persze ezeket az élményeket fel is nagyítják kicsit.
Dehir.hu: Manapság mobiltelefonok és internet nélkül szinte lehetetlen az élet. Szegényebb lett a világ azáltal, hogy ilyen függésbe kerültünk a modern világtól, s azzal, hogy más síkon működnek most a társadalmi kapcsolatok?
Valuch Tibor: Fél évszázaddal ezelőtt kevésbé volt technicizált a mindennapi társadalmi élet, de szerintem nem lett szegényebb a világ, hanem átalakult. Akinek fontos valaki, s találkozni akar az ismerőseivel, az most is eljár baráti társaságokba ugyanúgy, mint mondjuk a Kádár rendszerben. Akkoriban viszont vigyázni kellett, kinek mit mond el az ember, nem lehetett tudni, ki az, aki információkat szolgáltat a politikai rendőrségnek.
Dehir:hu: Miért 1938 a könyv kiindulópontja?
Valuch Tibor: Azért indítottam a könyvemet a harmincas évek végétől, mert azok voltak a háború előtti utolsó békeévek. A harmincas években már egy civilizációs-modernizációs trend kibontakozása látszik. Színvonal emelkedési trend volt megfigyelhető, a háború ezt szakította meg. A második világégés után az újjáépítés volt a lényeg, hiszen ezekben az években elpusztult a nemzeti vagyon 40 százaléka. 1956 után eltelt majdnem egy évtized, amikor újra emelkedni kezdett az életszínvonal. A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig teremtődtek meg azok a civilizációs körülmények, amik a mai mindennapi élet alapjait is jelentik. A hatvanas évektől már nem tiltották a fusizásokat, a kiegészítő jövedelemszerző munkát, amire szükség is volt, mert a két keresős család jövedelme csak a létminimum körüli szinten mozgott. Új lakásba költözhettek, fürdőszobát építhettek, ám mindehhez viszont már második, vagy harmadik pénzforrásra volt szükség. Az 1956 utáni kádári konszolidációnak hallgatólagos működési elve volt az élni és élni hagyni filozófiája. A hatalom nem akadályozta, de nem is támogatta a vagyonszerzést. Az 1938 és 1961 közötti tulajdonvesztések óriásiak voltak, a hatvanas évek közepétől ezek pótlására indult el egyes rétegeknél a vagyonszerzés, ezzel együtt pedig nőtt a társadalmi, jövedelmi egyenlőtlenség. Egyre több lett a jómódú ember. Bár a köztudatban ez nincs benne, a szocialista korszakban is voltak milliomosok Magyarországon, 1972-ben valamivel több mint 300 embernek volt 1 millió forint értékben takarékbetétje s ezt jóval meghaladó vagyona, 1986-ra ez a szám megtízszereződött.
Dehir.hu: Mikor volt a fordulópont?
Valuch Tibor: Ez egy lépcsőzetes folyamat, a milliomosok egy része művészember, maszek vállalkozó, vagy ügyvéd volt. 1982-től legalizálták a magángazdasági tevékenységeket, létre lehetett hozni magántársaságokat, ezáltal több ezer ember tudott sikeres lenni. A rendszerváltás előtt egyesek komoly tőkéket halmoztak fel, s a kilencvenes években a kialakuló magyar nagytőkés rétegnek már volt ereje ahhoz, hogy az állami tulajdon magánosítása során vagyontárgyakat szerezhessen. Ekkor alakult ki a nagypolgári elit, ami napjainkban is jelen van. A lassan egy évtizede megjelenő listákra ma már ötmilliárd forint fölötti vagyonnal lehet felkerülni, s több ezer olyan család van, akiknek 1 milliárd forintnál is nagyobb vagyona van. Ezzel szemben a lakosság mintegy 40 százaléka a szegénységi küszöb közelében él, s mindennapos megélhetési problémákkal küzd. Napjainkban nagy a szakadék a szegények és a nagyon gazdagok között, két kereső esetén egy családban az átlagjövedelem 200-250 ezer forint körül van, ami egy négytagú család esetében azt jelenti, hogy jövedelmük alig haladja meg a KSH által hivatalosan meghatározott létminimum szintjét. Helyzetük jellegét tekintve hasonló a félévszázaddal korábbihoz, hiszen akkor sem tudott igazán megélni egy négytagú család a szülők legális jövedelméből. Napjainkban a jövedelmi elitbe tartozó családokban a havi bevétele átlagosan 1,5-2 millió forint, ez alapján egy négytagú családban egy főre már ötszázezer forint jut. Nyolc-tízszeres jövedelmi különbségek vannak az átlagjövedelmű és a nagyon jól kereső családok között. A hetvenes években sokan érezték úgy, hogy a középrétegekhez tartoznak, nincsenek napi megélhetési gondjaik, nem túl gazdagok, de nem is szegények, lépést tartanak mindenkivel. A rendszerváltás után ez a réteg karcsúsodott, sokan kiléptek az elit felé, mások pedig lecsúsztak, a kispolgárias, alsótársadalmi közegben találták magukat, ahol gyakrabban előkerültek a létgondok, eltűnt az addigi viszonylagos biztonság. A 40-es, 50-es években a társadalom 50-60 százaléka szegénynek volt tekinthető, a Kádár korszakban ez a felére csökkent, a rendszerváltás időszakában a szegények aránya, száma megduplázódott.
Dehir.hu: Manapság megnőttek az igények, ezek viszont nem mindig arányosak a jövedelemmel. Nyitott, csalogató világban élünk. Régebben nem volt minden elérhető, így kevesebb volt a csábítás is. Mire vágyhattak akkoriban a magyarok?
Valuch Tibor: A hatvanas években státusszimbólum volt a motorkerékpár, kevesebbe került mint az autó és kapható volt. A hetvenes-nyolcvanas éveikben járó férfiak úgy emlékeznek vissza, hogy akkoriban vették az első motorjukat. Az embereknek a bútor volt a fontos árucikk, lakberendezésre költöttek a leginkább. A villamosenergia-hálózat kiépítése fordulatot hozott a hatvanas évek fogyasztási szokásaiban, hűtőszekrényeket, mosógépet, villanytűzhelyet vettek, megjelent a tévé is. 3-6 évet várni kellett az autóra, de végül az is meglett. A kínálat bővült, hiánnyal és korrupcióval is jellemezhető, sajátos "szocialista fogyasztói táradalom" kezdett kialakulni, a kereslet azonban nagyobb volt mint az elérhető kínálat. Ami nem volt kapható, elérhető itthon, azt gyakran csempészték, elindult a bevásárló-turizmus. A hatvanas években a farmernadrágra vágytak a legjobban a fiatalok, ez presztízs-ruhadarab volt s a nyugati életstílust is megtestesítette, a hetvenes évek közepére azonban már elvesztette a jelentőségét, tömegfogyasztási cikké vált. Amikor a kínálat stabilizálódott és bővült, az igények is ehhez alkalmazkodtak.
Dehir.hu: A kínálat bővülésével megjelent a pazarlás fogalma is. Lehet párhuzamot vonni napjaink és mondjuk az ötvenes, hatvanas évek között?
Valuch Tibor: Nehéz, mert más értékrendszerek és normák érvényesültek akkoriban. Egy példa: a kenyeret nem lehetett kidobni, ez egy bűnös dolognak számított. Amikor túlkínálat alakult ki, hamarabb előfordult, hogy megromlott, vagy fölöslegesen felhalmozódott az élelmiszer. Persze fél évszázaddal ezelőtt is volt irracionálisnak tekinthető fogyasztás, miután akkor a jövedelmeket nem lehetett befekteteni, a termelésbe visszaforgatni, sokan az életkörülményeik javítására költötték a megtakarításaikat, olykor versenyeztek a szomszédokkal, ismerősökkel, ki tud nagyobb házat építeni, cifrább, drágább kovácsolt vaskerítést készíttetni. Ennek másik oldala természetesen a gazdasági racionalitás megerősödése, az emberek azért mentek külföldre, mert ott olcsóbban tudtak vásárolni s az is kapható volt, amit itthon nem, vagy csak nehezen lehetett beszerezni.
Dehir.hu: Milyen szempontok alapján készült a Magyar hétköznapok című könyv? Sokat dolgozott rajta?
Valuch Tibor: Ez a könyv tíz év munka lezárásaként készült el. Öt-hét éven keresztül végeztem az adatgyűjtést, ezután következett a megszerzett információk kiértékelése, elemzése, feldolgozása. A téma jellegénél fogva a történeti, szociológiai, néprajzi, statisztikai, antropológiai módszereket, megközelítéseket egyaránt használtam. A történelemben engem mindig a cselekvő ember, az élet változásai érdekeltek, az, hogy miként lehet megmutatni a társadalomban az elmúlt 70-80 év alatt bekövetkezett változásokat alulnézetből, milyen társadalmi mozgatórugói voltak az életnek a harmincas évek végétől napjainkig.
Dehir.hu: Hogyan tudna a mai, látszólag stabil, mégis törékeny társadalom túlélni egy újabb világháborút? Nehezebben találna magára most ez az ország mit hét évtizeddel ezelőtt?
Valuch Tibor: Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Minden attól függ, milyen szellemi, lelki állapotban van a társadalom, mennyire szolidárisak egymással a benne élő csoportok, emberek. Nagyon nehéz megítélni, milyen reakciókat váltana ki egy ilyen súlyos katasztrófahelyzet. Lehet, hogy van bennünk kényelmesség, de az elmúlt évekbeli természeti katasztrófák idején már láthattuk, működik a szolidaritás is, s egy ilyen helyzetben az életösztön és a túlélés iránti vágy is biztosan felerősödne, ami azért inkább a bizakodásra ad okot.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)