Majom vagy ember? Vezető!
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.08.23. 17:29 | Frissítve: 2011.08.23. 17:29
Megkérdőjelezhető döntések és a belőlük fakadó kibékíthetetlen ellentétek két fajt a kipusztulás küszöbére sodornak. Majom és ember találkozásából ritkán születik annyira zavarba ejtő és felkavaró film, mint A majmok bolygója: Lázadás. Kritika.
Filmtörténeti mérföldkő és hivatkozási alap – A majmok bolygója (1968) című filmklasszikus (Pierre Boulle regénye nyomán, Franklin J. Schaffner rendezésében, Charlton Hestonnal a főszerepben) több mint negyven év távlatából is igazodási pont, leginkább talán azért, mert szokatlanul mélyrehatóan tágítja gondolkodásunk határait és a legnagyobbak érzékenységével tart tükröt nekünk. A majom civilizáció koordinátái közé szorítja a pöffeszkedő embert, ízekre szedi azokat a sztereotípiákat, amelyek szerint élünk, összességében pedig tartós diszkomfort érzetet teremt a nézőben, aki az állatkerti majmokra is másképp néz Schaffner filmje óta. Míg Tim Burton tíz évvel ezelőtt a ’68-as klasszikust álmodta újra, Rupert Wyatt (Menekülők) egy előzmény-filmmel lepte meg a nyáron a mozizókat, a majom civilizáció eredet-mítoszát akarta megteremteni – nem először a filmtörténetben. Egy cseppet sem tartott a kedvezőtlen összehasonlításoktól, mint mondta, van elég friss ötlete ahhoz, hogy feltámassza a filmes franchise iránti érdeklődést. Az egészséges önbizalom ez esetben jót tett, a brit Wyatt munkáján alig akad valami, amit számon kérhetnénk. A majmok bolygója: Lázadás (2011) majdnem osztatlan sikere azonban nem feltétlen az új ötletek hozadéka, hanem a rendezői megközelítésé, mely képes formába önteni a témával kapcsolatos eleve ambivalens érzéseinket.
Valahol az őserdő mélyén halálra rémült csimpánzok menekülnek az életükért. Néhány elszánt, hálókkal, botokkal és járgányokkal felszerelt ember sikeresen befog közülük néhányat egy San Franciso-i laboratórium részére. Az egyik kísérletet az Alzheimer-kór ellenszerét kutató fiatal tudós, Will Rodman (James Franco) vezeti a Lázadásban, aki épp átütő sikerének örvend. A Csillagszeműnek nevezett majom (direkt utalás Schaffner filmjének űrhajósára) ugyanis egy bonyolult feladvány megoldásával egyértelmű tanújelét adja annak, hogy agyi kapacitása nem várt mértékben nőtt. Amikor épp a befektetők szája is tátva maradna, Csillagszemű kiszabadítja magát, és őrjöngve pusztításba kezd. Később kiderül, agresszív viselkedésével újszülöttjét próbálta meg védelmezni. A csetepatét csak a csemete éli túl, akit az Alzheimer-kórban szenvedő édesapjával közös háztartásban élő Rodman fogad be. Ceasar már egy naposan egyedül fogja a cumisüveget, néhány hónap múlva pedig már tökéletesen kommunikál a családdal jelnyelven. Egy utcai incidens miatt aztán rács mögé kerül, ahol bekövetkezik az, amire senki sem számít: elkezdi embernek tekinteni önmagát, és felesküszik majomtársai kiszabadítására.
A brutális befogási jelenet a nyitányban oly mértékben felkorbácsolja az indulatokat, hogy már akkor érezzük, a majom neveléséből adódó későbbi, rövidke, idilli pillanatok pusztán arra hívatottak, hogy kialakítsák bennünk az érzelmi kötődést. Ami ugyanis elodázhatatlan, az tényleg be is következik. Attól a perctől kezdve, hogy Ceasar a színen van, a néző teljesen összezavarodik, és ugyanaz a baljós sejtés keríti hatalmába, mint annak idején, Schaffner klasszikusa láttán. Ha megkérnék, tegyen igazságot, valójában képtelen lenne rá, hisz az etikátlan és tiltott kísérleteket folytató Rodman éppúgy túllépi a hatáskörét, mint ahogy Ceasar. A felnőtt csimpánz bőrébe bújt Andy Serkis – akinek a kevés dialógus miatt rendkívül nehéz dolga volt –, a Lázadás valódi sztárja. Utánozhatatlan, ahogy másol, tanul, ellenáll – nehéz lesz az új évtizedben a nyomába lépni.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)