Könnyű párizsi álom
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.02.13. 08:50 | Frissítve: 2012.02.14. 09:03
A sok csomagolás és a fárasztó utazás nem volt hiábavaló: nincs egy hónapja sem, hogy az Éjfélkor Párizsban Golden Globe-díjat kapott, de elképzelhető, hogy február 26-án a négy Oscar-jelöléséből legalább egyet díjra vált.
Bár láttuk már komolyra fordulni Woody Allen gondolatait, az Éjfélkor Párizsban habkönnyű kikapcsolódást ígér. Társadalmi problémák, igazságtalanságok vagy megoldatlan bűnügyek ezúttal nem ülik meg sem a készítők, sem a nézők gyomrát. Bár szóba kerül a halálfélelem és a lét üressége, komolyabb fejtegetéssel senki sem traktál minket. A képtelen helyzetek szerelmeseként Allen ezúttal az időkaput nyitja meg pontban éjfélkor Párizsban, menekülő útvonalat kínálva múltba révedő főhőse számára.
Egy reménytelen esetnek tűnő párocska Párizsba érkezik kikapcsolódni. Gil (Owen Wilson) és Inez (Rachel McAdams) épp az esküvőjük előtt állnak, de nincs egyetlen fontos kérdés sem, amiben egyetértenének. Inez szülei a háttérből irányítják az eseményeket, és nem győzik a fejüket csóválni leendő vejük viselkedése láttán. – Egy kereke biztos, hogy hiányzik – szól az elhamarkodott ítélet, s nincs a környéken senki, aki megcáfolhatná. Pedig Gilt sem ejtették a fejére: szorult helyzetben például pontosan tudja, miként cselekedjen. Bár a realitásoktól gyakran elrugaszkodik, érvényes gondolatai vannak, mindazonáltal kifejezetten szívesen veszi, ha csodabogárnak tartják: slamposnak, mégis izgalmasnak és persze rendkívül mókásnak.
Inez és a szülei a sznob, üresfejű, pénzorientált átlagembert jelenítik meg. Mindenük a látszat, a fecsegő felszín; fényévekre vannak attól, hogy felismerjék da Vinci igazságát, azt, hogy az egyszerűség jelenti a végső kifinomultságot. Abban persze nem lehetünk biztosak, hogy megjelenítésükkel Allen pálcát akarna törni a hasonszőrűek feje felett. Lehet, hogy a szerepük mindössze annyi, hogy hatásosan ellenpontozzák a nosztalgiázó, tépelődő író romantikus alkatát. Gil voltaképp az elmúlt évtizedek entellektüel Woody Allenje: a Hannah és nővérei (1986) forgatókönyvírója vagy az Agyament Harry (1997) alkotói válságba került írója, Harry Block. Az a fajta alkotó, akit lehet szeretni, gyűlölni és szánni, és – akár bevalljuk magunknak, akár nem –, mindig lehet tőle valamit tanulni. És ha eddig nem sejtettük volna, ebben a filmben bebizonyosodik, tanítómesterei neki is vannak, nevezetesen az 1920-as évek művészvilágának vezéregyéniségei.
„Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep” – írta 1950-ben Ernest Hemingway a Vándorünnep (A Moveable Feast) című kötetében, melyben az „elveszett nemzedék” húszas évekbeli Párizsát idézi fel. Allen-hez hasonlóan az „amerikai kolónia” jellegzetes alakjaira koncentrál, az élen Gertrude Steinnel, aki 1903-ban telepedett le végleg a francia fővárosban. Gil egyik éjszakáról a másikra tagja lesz az illusztris társaságnak. Miután Hemingway (Corey Stoll) visszautasítja kérését, Stein kötélnek áll és hajlandó elolvasni Gil első regényét, mely egy nosztalgia bolt eladójáról szól. Ezen az estén pillantja meg Picasso múzsáját, Adriana-t (Marion Cotillard), akibe azonnal beleszeret.
A film akkor kezd igazán élni, amikor Gil abbahagyja az álmélkodást, és cselekvő részese lesz a történéseknek, a jövőből jött ember tudását alkalmazva megpróbálja befolyásolni az eseményeket. Allen utalásai, apró csavarjai, Hemingway-re vonatkozó idézőjeles megjegyzései mind-mind próbára teszik a dzsessz korszakra vonatkozó ismereteinket, de egyben szórakoztatnak is. Az időutazást leginkább talán Adrian Brody színészi játéka könnyíti meg, aki Salvador Dalí szerepében maradandó emléket hagy a nézőben.
Woody Allen új filmjét Valentin-napon mutatják be az Apolló moziban, ahol romantikus filméjszakára várják ezen az estén a szerelmeseket. A további program itt érhető el.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)