Jöhetnek a menekülők? Befogadja őket Debrecen?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2017.11.05. 15:10 | Frissítve: 2017.11.06. 14:35
Debrecen – Történelmi lecke száz percben: olyan hősöket látunk a Csokonaiban, akikről teret és és utcát neveztek el a cívisvárosban. Kritika.
Igazi debreceni darab született nemrég. Köze van a városhoz, a nagyhírű kollégiumhoz és a cívis polgárok lelkivilágához is. Ráadásul pályázatra érkezett, melyet a Csokonai Színház, a Tiszántúli Református Egyházkerület és Debrecen városa közösen írt ki a reformáció 500. évfordulója alkalmából. 45 érvényes pályamű futott be, ezek közül Győri L. János és Győri Katalin munkája lett a nyertes. Közös művüket Visky Andrej vitte színre a Csokonai Színházban.
Fotók: Máthé András
A Menekülők 1660-ba röpíti vissza a nézőket. Az ország három részre szakadt, most épp a török dúlja veszettül. Debrecenben sem könnyű az élet: a város alig heverte ki a korábbi sarcokat, napi gondokkal küzd a Kollégium is, ahol a diákok nyomorúságos körülmények között élnek, és mindennapos vendég náluk az éhezés is.
A néző csak kapkodja a fejét, ahogy sorra színre lépnek azok a történelmi személyiségek, akikről később utcát és teret neveztek el.
Rögtön az elsők között Komáromi Csipkés György (Bakota Árpád) prédikátor, a cselekmény az ő otthonában indul, ahova Lippai Sámuel (Kiss Gergely Máté) professzort várja Komárominé Balogh Kata (Újhelyi Kinga) és a szolgáló (Majzik Edit). A terv az, hogy a prédikátor és a professzor felkeressék Dobozi főbírót, és kérjenek a várostól egy házat az iskolának (kettőt, mert akkor egyet biztosan megkapnak...), s így enyhülhetnének a diákok szállásgondja. Lippai szeretne még egy professzort is maga mellé, de erre esély sincsen ezekben az ínséges időkben.
Aztán váratlanul kiderül, talán mégis. Csak éppen nem úgy, ahogy ideális lehetne. Jön a hír ugyanis, hogy a pogány hadak elfoglalták Váradot, ahonnan tömegek indultak el Debrecen felé, befogadásban reménykedve. Köztük gyalogolnak a váradi diákok is Martonfalvi György professzor vezetésével. Mit tesz a város? Hogyan áll a menekültekhez a kollégium diáksága?
A kollégium és a város vezetői addig tárgyalnak, míg kicsúsznak a határidőből.
Ekkor hozzák meg, ebben a szorult helyzetben, az utolsó utáni pillanatban a döntést, hogy rendben, jöhetnek a menekülők, Debrecen befogadja őket. De ekkor már késő, a török ajánlata érvényét vesztette, ha azt akarják a debreceniek, hogy a váradi diákok ne menjenek tovább, valakinek el kell mennie értük. Lippai professzor, egy hajdú és egy diák vállalkozik a veszélyes küldetésre (a török ugyanis már a környéken portyázik).
Idegőrlő időszak következik mindenki számára. Ráadául váratlan vendég is érkezik Lippainé (Bacsa Ildikó) személyében, akiről mindenki azt hitte, elvált az urától, ám Komárominénak minden elmond az életükről. Nagyon szerették egymást a férjével, de nehezen jött össze a gyerek, s amikor végre mégis megszületett és felcseperedett, egy alkalommal Lippai ahelyett, hogy személyesen kísérte volna el a kisfiút, egyházi szolgálatát részesítette előnyben a családdal szemben. A gyereket elrabolta a török, s hiába szedték össze a váltságdíjat, hogy visszavegyék, a fogságban teljesen leromlott az egészsége, s elhunyt. Akkor romlott meg köztük minden. Nem váltak el, de az asszony visszament a szülői házba Diószegre, míg Lippai meg a Kollégiumnak szentelte az életét. Most, hogy Lipppainé hallott Várad elestéről, úgy döntött, visszatér ebbe a gyűlölt városba, a férjéhez – mert még mindig szereti...
Aki erre rábólintana, hogy a Menekülők a mai kor divatos témáját, nagy kihívásait idézi meg történelmi időkbe helyezve, téved, hiszen a darabban el is hangzik: itt nem idegenekről, hanem
azoknak a befogadásáról van szó, akik ugyanúgy magyarok, mint mi,
s pont a muzulmán hadak miatt menekülnek. A darab Debrecenről szól: a városról, mely túlélt viharos évszázadokat és emberekről, akik döntéseket hoztak. Néha jót, néha rosszat, hitük, lelkiismeretük és legjobb tudásuk szerint.
Erénye a darabnak, hogy kellően kritikus: ahogy a Kollégiumban tanácskozó férjének odamondja Komárominé, nem lehet csak a hit, a vallás és a város törvényeit nézni, igenis az ember is számít. Ugyanakkor pont egy ilyen történelmi szituáció vizsgálata során érezhetjük azt, hogy
száz percbe nem könnyű a társadalmi és az emberi valóságot is belesűríteni.
Amit látunk, az leginkább egy ismerős alakokkal telehintett történelmi tabló. S ebben a közegben az emberi drámák nem igazán tudnak kibontakozni. A szereplők kissé elnagyoltak: attól, hogy Majzik Edit magasra emelt kézzel imbolyog a Komárominé úrasszony szerepében őt határozottan utasítgató Újhelyi Kinga előtt, még nem érezzük vaóságosnak egyiküket sem. Pont ezért Lippainé tragédiáját is inkább az eszünkkel értjük meg – és nem a szívünkkel.
Vannak a rendezésnek is nehezen értelmezhető elemei. Bár keretbe foglalja a játékot, hogy besétál a harmóniumhoz egy öltönyös (tehát mai ruhát viselő) muzsikus (Sárosi Dániel ill. Bánszky János) nem érezzük azt, hogy a személyes jelenét hozzátenne az előadáshoz. A zenével nincs gond, mert kellően komor, sötét tónusú, mint maga a 17. század (mondhatni, már-már Debrecen noir, amit kapunk), de azzal sem lenne kevesebb az egész, ha a háttérből szólna.
Varga-Járó Ilona jelmezei és Helmut Stürmer díszletei meglehetősen jelzésszerűek, és Visky Andrej rendezése is inkább Hamlet, mint a Rosencrantz és Guildenstern halott, így
elég furcsán veszi ki magát a főbíró félcipője és élére vasalt nadrágja, Lippainé zoknija, vagy az, hogy a prédikátor felesége gyufával gyújtja meg a gyertyákat.
Ahogy a vékonylábú asztal is inkább a 21., és nem 17. század hangulatát idézi meg. Ha a debreceni diákok megnézik az előadást (és nézze meg minél több!), azért jó, ha lesznek majd lelkes pedagógusok, akik ezekre felhívják a figyelmet.
S ha mindezektől el tudunk tekinteni, elmondhatjuk, volt egy színházi esténk, amikor sokat megtudhattunk a hely történetéről, ahol élünk.
Még több fotót, részletes szereposztást a színház honlapján, itt találnak.
Kapcsolódó cikkek:
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)