Hogy éljük túl a húszas éveinket? – vígjáték kicsit másként
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.11.24. 11:02 | Frissítve: 2013.11.25. 09:20
Közérthető, bájos és a végletekig bohókás a Francis Ha, a kritika és a közönség legújabb kedvence, mely dacol az ízléstelen és közönséges filmáradattal. Kritika.
A 27 éves Frances (Greta Gerwig) gyakornokként keresi a betevőt egy tánctársulatnál, de igazi táncosnak nem nevezhető. New York-ban él, de egyetlen albérletet sem mondhat a magáénak. A legjobb barátnőjével, Sophie-val csodás álmokat kergetnek, mindaddig, amíg a lány faképnél nem hagyja. Az amerikai független filmes berkekből indult Noah Baumbach főhőse nem hétköznapi nő, bizonyos pillanataiban egyenesen kibírhatatlan.
Francis Ha élete olyan, mint bármelyikünké; látszólag nincs benne semmi rendkívüli. A boldogulását New Yorkban kereső lány egy átlagos, nyugati parti család sarja, aki vele született könnyedséggel próbálja elvárásait összehangolni a realitásokkal. És mivel egynél több elképzeléssel lépte át a kamaszkor küszöbét, nem mondhatni, hogy könnyű dolga lenne: mindig belefut valamibe, ami előbb akadálynak mutatja magát, aztán kiderül, hogy inkább a továbblépés záloga. Egy érzékeny, intelligens, az átlagostól nagyon eltérő embert ismerünk meg Francis személyében, aki a végletekig bohókás és kapható szinte minden hülyeségre. Egyetlen rövidke életszakaszát pörgeti végig a film, de talán a legmeghatározóbbat, azt, amikor a biztonságosnak hitt iskolapadot elhagyva önállóan kell megtalálni a határmezsgyét az álmok és a valóság között. S bár Francis alapvetően jól tűri az egyáltalán nem fájdalommentes személyiségváltozást, az egyik lába mindig egy kicsit átlóg a határon és az álmok földjén tapogatja a talajt. Izgalmas látni, ahogy Francis mozgása is leképezi lelki folyamatait: egyszer „furcsán, férfiasan jár” – ahogy az egyik barátja jellemzi a mozgását –, máskor hosszú lábaival bizonytalanul keresi a következő fogást a talajon, de gyakran látjuk futni is a zsúfolt utcákon. A mozgó gyalogosokat úgy kerülgeti, mint a bójákat, s amikor már majdnem elemelkedik a földtől, hirtelen elbukik, és újabb horzsolást szerez be a pár nappal azelőtt keletkezett mellé. Így vagy úgy, de Francis „úton van”, ahogy manapság szokás mondani, elindult önmaga felé. Egyéni drámája azokban a helyzetekben rajzolódik ki a legélesebben, amikor egyértelművé válik, hogy másnak látja önmagát, mint ahogy őt látja a világ.
Baumbach esetében gyakran nem világos, hogy hol ér véget a filmje és hol kezdődik az élete. Munkái ugyanis túlnyomórészt direkt reflexiók mindarra, amit megél. Amikor a húszas éveiben járt, akkor a főiskolás élményeit konvertálta a Kicking and Screaming című vígjátékba, tíz évvel később pedig szülei válására reflektált az áttörést jelentő, több Oscarra és Golden Globe-ra is jelölt, A tintahal és a bálna című filmmel. A Francis Ha esetében első pillantásra nem ennyire közvetlen a kapcsolat, ám tekintetbe véve azt, hogy Baumbach tollát lényegében Greta Gerwig, a rendező jelenlegi barátnője vezette, a fekete-fehér vígjáték felfogható egy hangulatokat megfestő, Gretához címzett képeslapnak is. Vagy képeslapok sokaságának. Ezt erősíti a film szerkezete is, elsősorban az, hogy hagyományos értelemben vett narratívát itt keresve sem találunk. Vicces és zavarba ejtő, gondos odafigyeléssel válogatott jelenetek peregnek inkább a szemünk előtt, melyekben a Grétától nehezen elkülöníthető Francis nem mindig a legkedvezőbb színben tűnik fel. Mert Gréta kicsit olyan, mint Woody Allen Jasmine-je, aki füllentésekkel próbálja túlélni a kényelmetlen helyzeteket, sőt az önámítástól sem tartózkodik. A színésznő Greta Gerwig szinte együtt lélegzik a szereppel, azokban a pillanatokban is jelen van, amikor éppen nem látjuk.
A Francis Ha atmoszférája nem mondható egyedinek, Whit Stillman vagy Woody Allen „társaságát” gyakran érezzük, de felsejlenek Godard és Truffaut alkotásai is. Ennek ellenére a Francis Ha kifinomultságával és bájával messze felülmúlja a kortárs amerikai vígjátéki termés átlagát.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)