Gyurmában ennyi érzelem még nem volt
Szerző: Rituper Tamás | rituper.tamas@dehir.hu Közzétéve: 2010.12.19. 09:20 | Frissítve: 2010.12.19. 09:20
Rengeteg időbe telt elkészíteni, s mi magunk is nagyon régóta várunk arra a filmre, aminek a kritikusok szerint Oscart kellett volna nyernie. Végre mozikban a Mary és Max. Kritika.
Külföldön élő barátaim már hónapok óta rágják a fülem, hogy ki ne hagyjam a Mary és Maxet, mert ennél szebb (nem külcsínben) animációs filmet ők még soha nem láttak. Hozzánk azonban csak most, egy év késéssel érkezett meg a Harvie Krumpet című rövidfilmjével Oscart nyerő Adam Elliot egész estés mozija. Apropó, Oscar, kritikusok tömege dühöngött azért, hogy a Mary és Max tavaly csak a legjobb húsz közé jutott be az animációs filmek kategóriájában, az öt jelölt közé már be sem választották. S ugyan senki nem vitatja, hogy a kategória végső győztese, a Pixar laborjából kikerülő, a morcos öregember és a kiscserkész lufis kalandját bemutató Fel! csodálatos film, jó páran kijelentették már, hogy idén márciusban a Mary és Max alkotóinak járt volna az Oscar.
Ehhez a táborhoz csatlakozom most én is teljes mellszélességgel, mert amit Adam Elliot és csapata összerakott, abban annyi emberiesség van, ami ritkán sűrűsödik össze másfél órában. Wes Anderson A fantasztikus Róka úrjához hasonlóan a Mary és Max alkotói is a stop motion technika mellett tették le a voksuk, állóképekből építették fel egy év rendkívül fáradságos munkával a mozit. S mint ahogy Wes Anderson filmje, a Mary és Max is bizonyítja, a régi idők technikája ma is életképes. Szó szerint az, élettel tölti meg a sztorit, ami persze olyan nagyon nem szorul mankóra.
Történetünk (melynek egyébként valós alapja van) 1976-ban, az „internet előtti korban” indul. Egy 8 éves ausztrál kislány, Mary Daisy Dinkle a sorsra bízva magát egy 44 éves New York-i férfit, az autizmus egy enyhébb formájában, az Asperger-szindrómában szenvedő Max Jerry Horowitzot választja levelezőpartnerének. Amilyen valószerűtlen tűnik az első pillanatban ez az egymásra találás, úgy lesz teljesen természetes az évek és a levelek gyarapodó számával, s úgy válik a közben lepergő két évtized alatt két magányos ember igaz barátságává.
Rettentő nehéz lehet egy ilyen érzékeny témánál félredobni az óvatosságot és a pátoszt, s ezek helyett a fekete humort és az iróniát alkalmazni, de Adam Elliotnak volt ehhez bátorsága. Ezzel pedig pont azt éri el, ami a célja lehetett, nem nevetünk ezeken az élettel megmozgatott gyurmafigurákon, hanem mindennél közelebb érezzük őket magunkhoz.
(A Mary és Max című filmet az Apolló mozi jóvoltából láttuk, ahol december 22-éig még önök is megnézhetik.)
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)