Győzött az Aranycsapat - egy minőségi Deszka-darab a végére
Szerző: Vida Gyula | vida.gyula@dtv.hu Közzétéve: 2011.02.14. 13:42 | Frissítve: 2011.11.04. 16:44
Percekig tartó tapsvihar, őszinte öröm az arcokon, igazi zajos siker. Ha nem is 90 ezer ember, most is teltház fogadta az Aranycsapatot, amely ezúttal is látványos, élvezetes játékkal győzött. Persze egy Puskással a csapatban nem nehéz…
- Addig nem halok meg, míg világbajnokok nem leszünk!
- Hát persze, mindenki örökké akar élni…
Stopli bácsi (Gáspár Tibor) és az elegáns úr (Bárány Frigyes) minidialógusában benne van mindaz, ami manapság a magyar labdarúgás hangulatát jellemzi. Az édes nosztalgia és a keserédes realitás feloldhatatlan konfliktusa. Manapság is büszkén emlegetjük a verhetetlen magyar válogatottat, bár azért már egyre kevesebben tudják felsorolni azt a 11 nevet, melyet az ötvenes években mindenki kívülről fújt; Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Hidegkuti, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Puskás, Czibor.
Tasnádi Csaba rendező színpadi változatában napjainkra mindössze egy igaz szurkolója maradt a magyar labdarúgó válogatottnak; Stopli bácsi, aki a kórházból szökött meg, hogy megnézze a magyarok Liechtenstein elleni mérkőzését. (Ötven éve nem hagyott ki egy hazai meccset sem, miért pont egy műtét miatt tenné?!)
A Népstadion lelátóján találkozik barátjával, a szotyiárus Kalappal (Puskás Tivadar) és egy ismeretlen, elegáns úrral. A három idős férfi különbözőképpen viszonyul a mai kor magyar focijához, de a múlthoz mindannyian egyformán ragaszkodnak. Az ő visszaemlékezésükkel elevenedik meg az Aranycsapat kora.
A darab azonban több mint egyszerű múltidézés. A három öregúr fiatalkori alteregója is hús-vér ember, akik egy létező korban élnek, valódi érzelmekkel, a tinédzserkor gondjaival és a végtelen rajongással a foci és a zene iránt. A rock and roll műfaj és az ’50-es évek találkozása egyébként érdekes keveredés, hiszen Magyarországon akkoriban még nem volt ismert ez a fajta zene, csak az 1980-as évek elejének nosztalgiahulláma után terjedt el nálunk is, elsősorban a darab zeneszerzője, Fenyő Miklós és a Hungária együttes révén.
Az viszont már a rendezőt, Tasnádi Csabát dicséri, hogy a zenét és a kort képes volt egymáshoz hangolni és elhitette a nézővel, hogy a zselével feltupírozott, két oldalt állandó fésülést igénylő frizurák tulajdonosai hamisítatlan pesti jampik voltak. (A zselés focistaimitátorok láttán nekem - mint elsősorban sportújságírónak - egyébként folyton a mai kor jampece, Bajzát Péter ugrott be, de erről a színészek nem tehetnek.)
Persze az ’50-es évek sem csak a zenéről, a csajokról, meg a fociról szólt. Tasnádi jó érzékkel nyúl a kor negatív markereihez. Fel-feltűnik Rákosi arcképe és időnként, a szemüket forgatva, átsétálnak a színpadon a rendszer bőrkabátos verőemberei is. Szóval nem lehet csak úgy örömködni, focizgatni és pláne nem lehet nyilvánosan a rendszert szidni. Ettől válik igazán korhűvé az ábrázolás. Az ’50-es évek egy-egy jelenete olykor szó szerint lemászik a színpadról és magával ragadja a nézőt.
A színpadkép egyszerű, de nagyszerű. A focikaput imitáló keretben, labdaformájú lelátón ül a három főszereplő, a háttérben a magyar zászló közepén egy hatalmas kivetítő, amin az aktuális helyszínre jellemző képek és az Aranycsapatról fennmaradt felvételek váltják egymást.
Itt jegyezném meg, hogy a Winkler Zsófit játszó Kuthy Patrícia játéka és énekhangja sem hagy maga után kívánnivalót, de az ő szólója és a Puskás Öcsié közül én önkéntelenül is az utóbbit választottam. A dal közben ugyanis Puskás egyedi labdavezetését vetítették ki a háttérben.
Ami a színészeket illeti, a három főszereplő szenzációs. A Kocsis Sanyi stoplijához érzelmileg erősen kötődő Stopli bácsi, a cinikus, de titokban máig futballrajongó ismeretlen és a kettejük ellentétére rendre jó érzékkel ráerősítő Puskás Tivadar is hiteles, élvezhető játékot nyújt. Összességében a fiatal alteregók játéka sem volt rossz. Talán csak az énektudás hiánya róható fel némelyiküknek, ami egy zenés darabnál azért nem elhanyagolható részlet.
Az Aranycsapat azonban ismét bizonyított. A két hosszúra sikerült, majdnem másfél-másfél órás félidő (értsd: felvonás) alatt sem laposodott el a játék. Az összhatás pedig kimondottan üdítő volt a napjainkra inkább jellemző elvont és fejben cseppet sem pihentető kortárs darabok után. Márpedig a színház célja ma is leginkább a szórakoztatás. Legalábbis szerintem…
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)