Feltámadt a szocreál Debrecenben: romba dőlt üzemek és Danny Trejo macái
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.03.10. 08:30 | Frissítve: 2013.03.11. 11:37
Debrecen – Ez a mi világunk: panel, cementgyár, rozsda és drótkerítés. Az élesdi művésztelep képei a Modemben látványosak és befogadhatóak. Kritika.
TweetPár hete még három nagyon erős, nagyon izgalmas tárlat létezett egymás mellett (illetve felett) a Modemben. A látogatónak könnyen feltűnhetett, hogy van köztük némi rokonság. Mindegyikre jellemző volt a figuralitás – azaz, hogy nem az absztrakt művészet irányából közelítettek az alkotáshoz a művészek –, a másik pedig az épített környezet erős jelenléte. Akár a hazai pályáról érkezett Kondor Béla munkásságát bemutató kiállítást vesszük alapul, akár az Alkonyt, mely széles nemzetközi mezőnyt vonultatott fel, ott volt az ember, és az a világ, amit az ember alakít gépeivel. Amire esetleg a hétköznapokban egy sör mellett vagy a buszon zötyögve azt mondjuk: szocreál. Mert ott van bennünk a kép, erősen él a rendszerváltás után évtizedekkel is. Mintha a génekbe gyűrte volna magát a toronydaruk, a gyártelepek vagy éppen a romba dőlt üzemek képe. Ez a mi világunk. A mi nappalaink és a mi éjszakáink. S pont ilyen a maga módján, ám a két előzővel szemben április 7-ig még látható az élesdi művésztelep utóbbi éveit bemutató Zóna kiállítás.
Élesd nincs túl messze. Ha valaki Debrecenből átgurul a határon Nagyvárad felé, már ott láthatja, micsoda „szép” ipari táj terül el az út mellett jobbra és balra. (Élesd kicsit távolabb van, de azért nem túl messze...) Nem idegen ez nekünk sem, ez volt a mi múltunk és félmúltunk is. Akár Debrecenből indultunk el Sámson vagy Balmazújváros felé, vagy a hasonlóan lenyűgöző Miskolcról mondhatni szinte bármerre, lépten-nyomon azzal látvánnyal szembesülhettünk, ami itt a falakról ragyog a nézőkre. Ki ne tudná, milyen a langyos, cementszerű porban gázolni. Vagy beleakadni a feltépett drótkerítésbe. Nézni a naplemente fényében az épülő lakótelepet, ahonnan a munkások már hazamentek. Vagy rácsodálkozni, milyen színei és formái lehetnek a pusztulásnak, amikor egy gép már befejezte a működését, kezd darabokra hullani, szétmarja a rozsda, alkatrészeit szétlopják.
Ez a világ tér vissza az élesdi művésztelep alkotóinak jóvoltából. Mesterien megfestett képeik és a művésztelepi hétköznapokat felidéző tárgyak (pecabot, terítő, köznapi holmik...) alkotják a kiállítótér berendezését. A látogatónak pedig semmi dolga, mint végigsétálni köztük, s rácsodálkozni, hogy létezik olyan festészet, ami képes a művészettől elsőre látszólag idegen témákat a művészet eszközeivel megfogalmazni. Nagyjából befogadhatóan és érthetően. S összességében meglehetősen homogén módon.
Mit is látunk a Modemben, ha nekilendülünk bejárni ezt a teret? Realista módon megfestett gyári környezetet. Reneszánsz hangulatú, ám ízig-vérig mai tájképeket tévétoronnyal, ipari hulladékkal. Romantikusan hullámzó felhőket rozsdás üzemek, vagy panelházsorok felett. Óriási gépek, feltépett drótkerítések hiperrealista ábrázolását. Zsánerképet, kirándulással a zöldbe, ahol a távolban cementgyár dereng. Látványos, befogadható, értelmezhető és élvezhető festmények nyitják ablakok sorát egy olyan világra, amit elég jól ismerünk – mert a miénk. Vagy emlékeztet arra a helyre, ahol éltünk, élünk.
A szomszédos Élesdi művésztelep elmúlt öt éve kel életre e válogatás jóvoltából. A részben erdélyi magyar képzőművészek 1997 óta évente egy hónapot Élesden töltenek – mint most Debrecenben is látható, igen intenzív alkotással. Több tárlatuk volt már Magyarországon, Erdélyben és külföldön, a társaságból pedig sokan nemzetközi szinten elismert művészekké váltak. A Modemben látható Zóna talán nem véletlenül idézi fel a látogatókban Tarkovszkij filmjeit (Stalker, Solaris), valamint Bodor Ádám világvégi hangulatú írásait. De akár megemlíthetjük Stephen King nevét is, aki többek között egy hétkötetes fantasy-regényfolyamban is felvillantott képeket abból, milyen az élet az emberi civilizáció fénykorán túl.
A mezőnyből többen is kiemelkednek. Balázs Imre Barna egy-két szín technikás használatával fémes felületeket idéz meg, Bodoni Zsolt képei pedig (Aranyvonat, Raktár, Őrség, Háború, Felhő) simán befértek volna az Alkonyba is. Emblematikusak Herman Levente hihetetlenül precíz, grandiózus művei: szinte ott vagyunk a Függőhídon vagy a Silónál, s rácsodálkozunk a gyerekkorból nagyon is ismerős Zónára. Olyan eget, amilyet Kaszás Réka fest, ritkán látni: mintha alatta állnánk, ott feszülne felettünk. Ahogy Kovács Lehel és Szász Sándor is elementáris élményeket idéznek fel ipari tájképeikkel: mintha a reneszánsz mesterei pingálnának gyártelepet, modern csillagvizsgálót képeikre, illetve viharos tengerre vitorlás hajó helyett feldőlt hajóroncsot.
Némileg kilóg viszont Ferenczy Zsolt, legalábbis ami alkotásai hangulatát illetve: tájképein mintha Japán hegyei és űrből érkezett objektumok adnának egymásnak randevút. S másképpen lóg ki Pittmann Zsófi és Pittmann Marci duettje: ők ugyanis a régi konyhákból ismerős vérgagyi hímzések világából kiindulva teremtettek (persze, poénra kihegyezve) új, szórakoztató falvédőket. Különösen emlékezetes a Tarantino filmekből is ismerős rosszarcú Danny Trejo, aki két pucér macát ölel magához a „szabadság, szerelem, e kettő kell nekem” felirattól közrefogva.
Végre egy olyan tárlat, mondhatja a látogató, ami modern, s ugyanakkor mégis az igényes, a kezelhető művészetet állítja a középpontba. S még csak nem is a világ végéről kellett ilyen képeket hozni, hogy azt érezzük, a művészet él. Csak innen, Élesdről, a szomszédból. Az más kérdés persze, hogy Debrecenben vajon nem teremnek-e hasonlóan erős, színvonalas művek. Gyanítjuk, igen. Csak éppen a debreceni festők hasonló korú, s hasonló kvalitású csoportja Budapesten állított ki nagyjából ebben az időben, amikor az élesdiek itt. Ők a Síkhegy csoport. Külső szemmel nézve valószínűleg beférnének a Modembe, de a kérdés ennél nyilván összetettebb. A művészeti központ előző vezetője, Gulyás Gábor is már az első pillanattól fenntartásokkal kezelte a hazai pályát, a helyi értékeket. Nem alaptalanul, tesszük hozzá. De nyilván lehet azt mondani: van festő, aki debreceni, és nem fér be ide, s lehet festő, aki debreceni, és igen, lehet, vagyis lehetne helye itt. Ez viszont döntés, vállalás és felvállalás kérdése. Debreceninek lenni nem érdem, de jó esetben hátrány sem kellene, hogy legyen.
Attól függetlenül persze, hogy van-e keresnivalója debreceni festőnek a debreceni intézményben nem kérdés, hogy jó ez a kiállítás. Erős, izgalmas évadot él a Modem. Van mit nézni annak, aki belép az elegáns és nagyvonalú kiállítótérbe.
Címkék: Modem, tárlat, kiállítás, Síkhegy, Élesd
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)