Egyetlen képért ítélték börtönre a debreceni festőt
Szerző: Varga Máté | info@dehir.hu Közzétéve: 2016.10.23. 09:04 | Frissítve: 2016.10.23. 18:50
Debrecen – „Árpi leginkább a tanítványokban él tovább” – mondja Lenke néni, a tíz éve elhunyt Bényi Árpád özvegye. Interjú.
Október 11-én nyitották meg a Fájdalmas örökség – 1956 és Bényi Árpád festőművész emlékezete című kiállítást. A debreceni díszpolgárrá avatott művész tematikus festményei mellett életművének legszebb alkotásaival emlékeznek a hatvan évvel ezelőtt kitört forradalomra a Kölcsey Központban. Bényi Árpád özvegye, Lenke néni saját otthonában fogadott minket, s az emlékezésről, néhai férje munkásságáról, valamint örökségéről beszélt nekünk.
Dehir.hu: Nagyon sokan jelen voltak a megnyitón. Számított arra, hogy ekkora lesz az érdeklődés?
Bényi Árpádné: Engem azért lepett meg nagyon, mert nem folytam bele a szervezésbe, csak a képeket adtam. Nagyon sokan voltak kíváncsiak a megnyitóra. Volt egy listánk a férjem utolsó, tíz évvel ezelőtti kiállításának meghívott vendégeiről. Megdöbbentem, hogy ennyi év alatt hány ember meghalt vagy messzebbre költözött, nekik már nem küldtünk meghívót. A többiek közül nagyon sokan megjelentek, de rengetegen jeleztek nekem telefonon is, hogy sajnos a megnyitóra nem tudnak eljönni, de a kiállítást mindenképpen meg fogják nézni november 11-ig. Nagy öröm ez nekem.
Dehir.hu: A tárlaton látható festmények mind innen, az Önök házából kerültek a Kölcsey Központba?
Bényi Árpádné: Szinte az összes. Itthon körülbelül 300 olajkép, 200 grafika és 150 akvarell van, mindet magam kereteztettem be. Van fent egy raktárszoba, onnan egyenként válogattam ki a képeket. Szerencsére a kiválasztási folyamat már könnyű volt, mert tíz éve mindent archiválok: lemezre mentem a képeket, listákat írok, rendszerezek. Mindössze néhány olyan kép van a kiállítottak közül, amely az önkormányzat tulajdonában van, a többire én vigyázok itthon.
Dehir.hu: A kiállítás címe: Fájdalmas örökség – 1956 és Bényi Árpád festőművész emlékezete. Valóban fájdalmas ez az örökség?
Bényi Árpádné: Számomra igen, hiszen immáron tíz éve, hogy meghalt a férjem, azóta egyedül élek, a képei között. Nem egyszerű. Ő azonban nem fájdalmasan fogná fel ezt az egészet, mert egy nagyon jó kedélyű ember volt, aki mindig próbálta humorral átvészelni a legrosszabb napokat is. Egyébként van is a férjemnek egy Fájdalmas örökség című képe és természetesen az is megtalálható a kiállításon.
Dehir.hu: 60 éve tört ki a forradalom, mely közvetlenül a férjét is érintette. Milyen emlékei vannak az ő 1956-os bebörtönzéséről? Ha jól tudom, akkor még nem voltak házasok.
Bényi Árpádné: Így van, mi 1959-ben ismerkedtünk meg és 1961-ben házasodtunk össze, de természetesen erről is nagyon sokat mesélt nekem. A férjem a forradalom idején még Kunhegyesen élt. Egy olyan fametszetes grafikájáért kapott négyéves börtönbüntetést, amely önmagában nem is lett volna érdekes. Annak a metszetnek nem volt semmiféle hátsószándékú, politikai gondolata, mindössze Radnóti Miklós Erőltetett menet című verse ihlette meg őt ennek az elkészítésekor. Végül ez a kép került fel arra a plakátra, amelyre a „Szabad Magyarországot” feliratot nem is ő, hanem a barátai írták fel. Ennek ellenére – szellemi alkotóként – őt is bűnrészességgel vádolták, s a megítélt négy évből kettőt le is ült. A többi „alkotó” közül kettő disszidált, a többi pedig eltűnt, szóval rajta kívül senki mást nem tudtak elkapni.
Dehir.hu: A börtönéveket hogy viselte?
Bényi Árpádné: Nekem mindig azt mondta, hogy a poklok poklát élte át. Nem feltétlenül a börtön volt a legfájóbb neki, hanem a meghurcoltatás, a megaláztatás folyamata. A letartóztatástól kezdve a veréseken át mindenen keresztülment. A tárgyalásokon „természetes” volt, hogy ezért a tettéért börtön jár, de az egész meghurcoltatás lényege nem az volt, hogy ő maga mit csinált, hanem hogy milyen „fenyegetettséget” jelentett ő az akkori politikai rendszerre nézve.
A börtönben több ismerős művésszel találkozott: Mensáros Lászlóval, Darvas Ivánnal, Déry Tiborral ült együtt. Elmondása szerint ez sokat segített neki, hogy átvészelje ezt az időszakot, igyekezett a humorral és a művészettel túlélni. A művésztársakkal a szenespincében muzsikáltak: ő hegedült, Darvas gitározott, Mensáros pedig közben verseket szavalt, kisebb színpadi esteket hoztak össze a börtönön belül. Érezték, hogy ezt az egészet csak így lehet elviselni. Nehéz volt a férjem sorsa, de örülök neki, hogy ez nem törte meg és végig pozitív maradt.
Dehir.hu: A börtönben töltött évek után a férje életében egy sikeresebb időszak jött el: munkát kapott, megismerte Lenke nénit, később összeházasodtak. Majd jött 1966-ban a híres-hírhedt debreceni kiállítás.
Bényi Árpádné: Ez volt az első önálló kiállítása, nagyon izgatottak voltunk, én éppen nyolchónapos terhes voltam a fiunkkal. Szörnyű élmény lett belőle, mert a kiállítást három nap után bezáratták, a képeket levetették. Egészen hihetetlen dolgokkal indokolták a döntést: a hatalom képviselői szerint a kiállítás „pesszimista” volt, valamint „a fasizmus szálláscsinálója”. Mindezt azért mondták, mert a férjem szürke színű képeket is festett. Belekötöttek – többek között – abba is, hogy a Poros hangszerek című képen a hegedű, a „harmónia hordozója” poros volt, az Üres asztal című kép esetében pedig az volt a vádpont, hogy a szocializmusban az asztal nem lehet üres. (nevet) Kimondták, hogy ilyen művészetre nincs szükség Magyarországon. A férjem rendkívül elkeseredett emiatt, de később persze minden jobbra fordult.
Dehir.hu: Ennyi év és megpróbáltatás után mit gondol, miért pont Bényi Árpád lett az 1956-os megemlékezés „arca” a debreceni festőművészetben?
Bényi Árpádné: Többek között azért, mert Árpinak nagyon nagy festményállománya van, ennyi ’56-os témájú alkotása senkinek nincs, mint neki. Az is érdekes az ő művészetében, hogy nem akasztott embereket festett, neki nem a rettenet, a szenvedés ábrázolása volt a célja, hanem az életérzést akarta átadni. Mindezek mellett, a szervezés közben döbbentünk rá, hogy sok évforduló esik most egybe: Árpi idén lett volna nyolcvanöt éves, tíz éve halt meg, ötven éve volt az első kiállítása, és a forradalom is éppen hatvan éve tört ki. Ezek együttesen „okozhatták” azt, hogy most főképp vele emlékezünk – a róla elnevezett teremben. Ez nagyon jólesett nekem.
Dehir.hu: Debrecen számos elismeréssel díjazta férje munkásságát: a város díszpolgára lett, az Ön által említett, a Kölcsey Központban található Bényi Árpád-teremről nem is beszélve. Ön szerint mit jelent Debrecen művészeti-kulturális életének Bényi Árpád?
Bényi Árpádné: Ezt nem feltétlenül nekem kell megítélnem. Árpi nem csak Debrecenben, hanem Berettyóújfaluban és Nyíregyházán is letette a névjegyét, hiszen utóbbi helyen tizenkét évig volt a főiskola rajz tanszékének vezetője. Emberként és művészként is mindenki nagyon tisztelte, rengeteget tanultak tőle. Árpi volt tanítványai közül többen festő- és fotóművészek, szobrászok lettek. Ezek mind csodálatos dolgok, a városnak is nagyon hálás vagyok, amiért nem hagyják Árpi örökségét feledésbe merülni.
Dehir.hu: Meddig maradhat fenn ez az örökség?
Bényi Árpádné: Reméljük, hogy minél tovább. A férjemről elnevezett terem önmagában is rendkívül szép gesztus, nagyon boldog vagyok emiatt. A fiamból is világhírű művész lett, igaz, ő gordonkázik, de mesélte, hogy akárhol járt eddig a világban, szinte mindenhol tudták, hogy ki is volt az apja. Árpi leginkább a tanítványokban él tovább, ők jelentik a legnagyobb örökséget, sokan közülük a keddi kiállítás megnyitóján is ott voltak. Mindannyian büszkén vállalják, hogy ki tanította őket. Amíg ők élnek, mindig arra fogják emlékeztetni az eljövendő generációkat, hogy ki indította el őket ezen a pályán.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)