A hazudós bábu esete a debreceni gyerekekkel
Szerző: Piskóty Teréz | info@dehir.hu Közzétéve: 2017.05.16. 08:31 | Frissítve: 2017.05.16. 08:33
Debrecen - A Vojtina igazi olasz klasszikussal rukkolt elő. A kérdés még mindig ugyanaz: a bábuból igazi ragazzo válik-e az előadás végére?
A Vojtina Bábszínház Pinokkió, a hazudós bábu kalandjait vitte színre. Az előadás Carlo Collodi történetét vette alapul, de nem felejtette el a sikeres Disney-adaptációt sem – természetesen „vojtinás” módon tálalva. A történetet mindenki ismeri a kis báburól, aki igazi kisfiúvá akart válni, de naivsága mindig rossz útra terelte. A hazugságtól sem riadt vissza, csak akkor, mikor már megnőtt az orra. Mindezek ellenére jó szíve volt.
Az előadás igazán szórakoztatóan indult, hiszen Dzsepettó a vojtinások szerint jobban szeretett éjszaka dolgozni és kopácsolni, amit a szomszédja nehezen viselt el. Reggel jött is a visszavágás a klopfoló segítségével. Emberi volt a vetélkedés, ahogy az is, hogyan kovácsol össze két embert az aggodalom egy szeretett lény iránt.
A díszlet tartogatott meglepetéseket, a bábszínészek pedig mindent beleadtak. Schneider Jankó lendületes volt, szinte követhetetlen, ahogy váltogatta szerepeit. Hol kedves és aggódó apaként, hol félelmet keltő bábosként vagy éppen tolvajként tűnt fel. Nagy Mónika tartotta a lépést az átváltozásban. Fekete Gréta és Villant Bálint sem maradt le. Reschofsky György élettel töltötte meg azt a kesztyűt, mellyel a „élő lelkiismeret” tücsköt játszotta. Legkisebb szereplő létére a legtöbb színt csempészte az előadásba.
A határokat is jól húzták meg, hiszen Pinokkión kívül a Tündér volt még teljesen bábu, azaz a két legvalószerűtlenebb szereplő. A jelmezek kifejezőek és kreatívak voltak. Több mellékszereplőt szerepeltettek a technika segítségével, de talán kicsit túlságosan modern hatást keltett az eszköz a történet korához ragaszkodó előadásban, idegen érzést válthatott ki a nézőből.
Veszélyekkel is jár egy klasszikus feldolgozása. A Pinokkió esetében már a gyerekek is kívülről fújják a történetet, míg maga a cselekmény nem hagy akkora mozgásteret az átdolgozáshoz. Ez észrevehető volt. A báj maradt, sőt csavartak is rajta az alkotók humort és családias légkört hozva az előadásba. Lendületben tehát nem volt hiány, ahogy szellemességben sem, de mégis poros maradt a mese. Nem lett igazán újszerű, annyira forradalmi, ahogy várhatta a közönség. Megmaradt a gyermekeknek a tanulság, mely szerint szófogadónak kell lenni és igazat kell mondani, mert így minden jóra fordulhat, és a kívánságok is teljesülnek. A rossz gyerekeket pedig úgyis mindig utoléri a büntetés. A gond inkább az volt, hogy elmaradt a varázslat. Nem engedte az alaposan kidolgozott történet, hogy látványosan bővíthessék a megalkotott világát, de a kedvesség nem hiányzott belőle.
Az ének mint zenei betét olaszosan dallamos volt. Így – gondolhatnánk – meg lehet szerettetni egy idegen nyelvet a gyerekekkel, de nem ezt tapasztaltam a nézőtéren. A körülöttem ülő gyerekek betéve tudták a mesét, így nem is kötötte le annyira a figyelmüket, mint várható lett volna. A dal lehetett volna, ami elragadja a képzeletüket, de inkább csak azt kérdezgették szüleiktől: miért nem magyarul énekeltek? Egy-két olasz szó beszúrása az előadásba talán nagyobb sikert hozott volna. Jobban megmarad, miközben kitalálják a szövegkörnyezetből, hogy mit is jelenthet.
Semmiképpen sem okozott csalódást a Pinokkió, viszont kicsit komótosabbnak tűnt az előadás menete. Nem a felhőtlen szórakozás volt az elsődleges cél monumentális díszletek között: inkább a mondanivaló, a régi nevelési módszer került a középpontba bájos esti mese formájában. Buono volt az előadás, de nem fantastico.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)