A debreceni festő műtermében jártunk – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2017.12.26. 10:40 | Frissítve: 2017.12.26. 10:47
Debrecen – Szerényen, már-már kisfiús zavarral áll az állvány mellett, mint aki vizsgázik. Pedig nem kis rutinja van az alkotásban: 42 éve a festészet az élete.
Ilyenkor hamar lemegy a nap, négy után már sötét van. Így aztán olyan, mintha este érnék oda a kertvárosi portához, melynek melléképülete nem nyári konyha, nem raktár, hanem igazi műterem. Belépek, s egyszerre csap meg a jó meleg és a festékszag. Ez utóbbi akkor is nyilvánvalóvá tenné, hova érkeztem, ha máskülönben fogalmam sem lenne róla, kihez csengettem be. Már az előtér is árulkodó a tárgyaival, a kiragasztott újságkivágásokkal, fotókkal. Aztán jön egy kisebb helyiség, tele könyvvel, képekkel, régi tárgyakkal, s a kályhával. Érkezik is a figyelmeztetés, hogy csak óvatosan, mert forró. Innen haladunk tovább a szintén nem túl nagy, "klasszikus" műtermi részbe, ahol dolgozni szokott Maksai János.
Sokféle inger éri a látogatót: egyrészt minden tele van képekkel, színekkel, formákkal – bármerre nézek, festmények mindenfelé. Kisebb és nagyobb munkák, egymás mellett, alatt, felett. Még a padlástérnél is, a gerendákon. Képek, sok-sok könyv, régi bútorok, keretek, lámpák, ecsetek, prés és mindezeken túl régiségvásárokat idéző tárgyak garmadája: órák, telefonok, kosztümös filmekből ismerős pisztolyok. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy nem egy falu múzeumában messze nincsen ennyi izgalmas, a múltról mesélő holmi. Ám ez a műterem mégsem az emlékezés, hanem az alkotás temploma.
Élet és álom, valóság és képzelet között mozognak Maksai János finoman megmunkált, színes képei. Ahogy honlapján olvasható, olajtechnikával dolgozik, és szeretné a festészet nyelvén elmondani, láttatni "a körülöttünk levő csodálatos világot, ami mellett, a napi gondjainkba feledkezve, észrevétlen élünk...”
Ez még nincs kész, lép az állványhoz, hogy levegye a képet, ami még javában készül, de kérem, hagyja ott, hadd lássam, ha nem baj. Szerényen, már-már kisfiús zavarral visszateszi, s áll mellette, mint aki vizsgázik. Pedig nem kis rutinja van az alkotásban: Debrecenben született 1954-ben, 1971-ben egy szabadiskolában sajátította el a fogásokat, nem túlzás hát, mikor azt mondja, 42 éve a festészet az élete.
Reggel, ahogy felkelek, jövök is ide dolgozni – mondja Maksai János. Nagy szeretettel beszél a festésről, s arról, hogy el sem tudná másképpen képzelni az életét. Közel száznegyven tárlata volt eddig, s ezek jó felét Vitéz Ferenc nyitotta meg, akivel igen jó barátságba kerültek.
A debreceni festőnek bőven van mondanivalója a világról. Akár idilli tájképeket fest, akár mediterrán hangulatú utcarészleteket, vagy gyönyörű – olykor az egyik világból a másikba, a valóságból az álomba (vagy az álomból a valóságba?) áttűnő – nőket, a kép teljes mértékben felismerhető, csakis rá jellemző. Szívesen elidőzik a részleteken, s különleges érzéke van a fények és az árnyékok ábrázolásához.
Maksai János szereti Debrecent, mondja, szeret itt élni, nem csoda, hogy gyakran meg is festi a várost. Ahogy korábban írtuk róla,
nemigen van még egy festő, aki a cívisváros sárga, kéttornyú jelképét ennyiszer vászonra vitte volna. Legalább harminc olyan képe van, amelyen a Nagytemplom szerepel.
Most is előkerül egy ilyen alkotása, melynek kapcsán mosolyogva mondja, hogy bár törekszik a hűségre, de nem akarja szolgai módon másolni a valóságot.
Sok minden érdekli a művészt, aki időről időre feltűnik kollégái kiállításainak megnyitóján is. Szeretne mindenütt ott lenni, de ha belemerül a munkába, nehezen tudja abbahagyni, mentegetőzik. Így van az olvasással is: hatalmas könyvgyűjteménye van, de az ideje kevesebb erre is, mint szeretné. Mostanában festőkről olvas, főképpen életrajzi könyveket forgat, jelenleg Toulouse-Lautrec-ről.
Kérdezem, van-e fogalma arról, hány képet festett eddigi pályája során. Több ezret, érkezik a tömör válasz, némi kiegészítéssel:
kevesebb országban nincs, mint ahol van képe,
még az arab világba is eljutottak a munkái.
Szóba kerül a karácsony is, ami nagy léptekkel közeledik. Náluk ez szűk családi ünnep, de idén nagyon szép lesz, mert a lányuk is hazajön ekkor, aki színháztörténész Budapesten. Úgyhogy ez nekünk nagy esemény lesz – mondja Maksai János – s végtelen derűvel arcán áll képei között a műteremben.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)