JoJo Nyuszi nem ugrott elég magasra?
Szerző: Orosz Ferenc | info@mcdb.hu Közzétéve: 2020.01.25. 10:00 | Frissítve: 2020.01.26. 11:04
Debrecen - Hitlert és a ferde elméleteket is kifigurázza a dilinyós rendező, Taika Waititi. Kritika.
Érdekes alkotó Taika Waititi. Egyrészt azért, mert napjaink egyik legkülönlegesebb, igazán egyedi hanggal rendelkező direktoráról van szó, akinek csillaga napról napra egyre fényesebben ragyog. Eddigi négy filmje szinte mindenkit elvarázsolt sokszor Monty Pythonra hajazó, teljesen egyedi, új-zélandi alkotókra jellemző humorával, bátorságával és dilinyós, mégis óriási szívvel rendelkező látásmódjával. Másrészről abból a szempontból is figyelemreméltó, ahogyan a mainstream-közönség is “befogadta” őt. Sőt, sokan nyíltan drukkolnak azért, hogy olyan érinthetetlen, “szent” anyagokhoz is hozzányúljon, mint a Star Wars, a Marvel, vagy a várva-várt manga adaptáció, az Akira.
JoJo Nyuszi
A Thor: Ragnarök és A mandalóri című sorozat egyértelműen profitálhatott a zsenialitásából, és megadta neki a belépőt a nagyok közé.
Éppen ezért szomorú, hogy pont akkor, amikor saját anyagból dolgozik, Waititi egy meglehetősen felemás, bizonytalan mozit hozott össze, ami bár szórakoztató és kellemes, sokszor mégsem tudja, mi is szeretne lenni igazából. Ráadásul ezúttal a humor sem hasít annyira.
A film főszereplője egy idealista, magányos kisfiú, JoJo, akinek mániája a horogkereszt, na meg úgy az egész Harmadik Birodalom. Olyannyira bele van szerelmesedve a náci Németországba, hogy a képzeletbeli barátja nem más, mint maga a Führer. A világa azonban a feje tetejére áll, amikor felfedezi, hogy egyedülálló édesanyja egy zsidó kislányt rejteget a házuk falaiban. JoJóra kemény feladat vár: nemcsak a változó országában kell helytállnia, hanem a saját, elvakult nacionalista nézeteivel is szembe kell néznie.
A film érdekesen indul:
Waititi már az első percekben szégyentelenül az arcunkba vágja koncepciójának zsenialitását, és a kezdetektől Hitler-gúnyában parádézik, miközben a háttérben a Beatles klasszikusa, az I Want to Hold Your Hand szól,
németre fordítva. S ahogy haladunk előre, a bolondos, idióta hangulat, amit megszokhattunk a rendezőtől, nem enged fel. JoJo egy náciképző táborban vesz részt, ahol a Hétköznapi Vámpírokat idéző szkeccsek alatt sorra ismerjük meg a film zseniális karaktereit. Ezen a ponton még örülünk, hogy talán egy újabb modern klasszikus kaptunk. Minden előzetes félelem azzal kapcsolatban, hogy esetleg a film az érzékeny téma miatt könnyedén kisiklik majd, pillanatokon belül elillan.
Talán éppen ez volt a legnagyobb aggodalom a mozi előtt: vajon képes lesz-e az idiotizmusáról híres rendező finoman adaptálni egy ilyen komplex témát? Vagy esetleg totális ízléstelenségbe fullad az akció? A jó hír az, hogy nem, erről egyáltalán nincs szó, sőt. Ami Waititi előző filmjeit annyira sikeressé tette, az itt is jelen van. JoJo történetében ugyanis mit sem érne a sok furcsa, kellemetlen poén, ha nem lenne a cselekménynek egy komoly, érzelmi szempontokból stabil alapja. A Thor és a Vademberek Hajszája is legfőképpen a humanizmusa miatt volt olyannyira imádnivaló és felejthetetlen, a JoJo Nyuszi pedig a főszereplőjében izzó ártatlanság miatt annyira megnyerő.
Az első perctől egyértelmű mindannyiunk számára, hogy JoJo valójában nem igazi náci, pusztán szeretne egy olyan csoportot, ahová tartozhat.
Vagy legalábbis egy apafigurát. Hiszen a valódi édesapa éppen Olaszországban harcol a hazájáért, ezért a kissrác arra kényszerül, hogy elképzeljen magának egy helyettest. És ki is lehetne jobb modell, mint maga az egész nemzet apja: Adolf Hitler. Waititi itt is betalál. Sem színészi játékában, sem pedig a forgatókönyv szempontjából nem viszi túlzásba a paródiát, és egy túltolt, harsány Hitler-komédia helyett valódi, szívvel-lélekkel megírt figurát kapunk. Ez a Führer nem igazán Führer, sokkal inkább egy tízéves fiú elvont fogalma a nagyvezérről, aki példát mutat és társként mindig ott van számára, hogy megerősítse önbizalmában.
Minden jól halad, egészen a felfedezésig, amikor kiderül, hogy JoJo édesanyja milyen titkot rejteget a falakban. Ezen a ponton ugyanis a mozi belép egy kicsit zavart, tehetetlen állapotba, és nem igazán halad semerre. Cselekmény szempontjából persze továbbra is érkeznek a drámai fordulatok és felfedezések, azonban az egész nem fut ki egy értelmes, kézzelfogható csúcspontba, és az üzenet, akármennyire is őszinte és jószándékú, mégsem jön át. Tulajdonképpen nehéz megmondani, miről is szól a JoJo Nyuszi a nyilvánvalókon túl.
Ez a probléma talán abból ered, hogy Waititi valamelyest félt attól, hogy a témaválasztás és a kivitelezés túlzottan felborzolja majd a kedélyeket, így többnyire igyekezett biztonságos keretek között maradni.
Ezzel csak annyi a gond, hogy a film elején felvezetett, bolondozós hangulat egy ponton túl már nem fokozódik, hanem egy bizonyos szinten megragad. A humor, bár egyedi, mégis nagyon óvatos. Waititi viszont túlzottan bízik koncepciójának eredendő abszurditásában, és úgy gondolja, nincs értelme azt feljebb tekerni.
Ez viszont a nézőben hiányérzetként csapódik le. A harmatos, lagymatag poénok persze maradnak, így a film, amikor drámai szempontból igazán működnie kellene, csak nagyon döcögősen tudja keresztülvinni mondandóját. Ebből a szempontból a mozi csalódás, mert Waititi valamilyen szinten két szék közé esett. Csak nagyon nehezen tudja megtalálni az egyensúlyt a komoly téma és az abszurd humor között, és ezt úgy kompenzálja, hogy mindkettőt visszafogja.
Szomorú ezt látni, hiszen egy olyan rendező felesleges önkontrolljának lehetünk tanúi, aki eddig bámulatos érzékkel tudta kimérni az egyensúlyokat még egy olyan rizikós, stúdió által kontrollált projekt esetében is, mint a Thor. Itt azonban győzött a félelem és a tartózkodás. Így azonban felmerül a kérdés, hogy akkor miért kellett egyáltalán belefogni a projektbe?
Nem mintha totális katasztrófa lenne a film, sőt. Dicséretes, hogy Taika Waititi legalább ilyen kellemesre és bájosra össze tudta hozni az alkotást, olyan felejthetetlen alakításokkal, mint maga a direktor Hitlere, vagy éppen Sam Rockwell lelkiismeretes, bár kicsit bugyuta náci tisztje. És persze muszáj megemlíteni Scarlett Johannsont, aki JoJo édesanyjaként nagyon hamar a mozi szívévé válik.
Nevetni fogunk, könnyek is csordulnak majd, és egy kis szerencsével a történet, ha még kissé nehézkesen is, de képes lesz elérni a nézők szívét. Csak egy kicsit elszomorító, hogy ismerve az alkotók korábbi, zseniális darabjait, ott motoszkál mindannyiunkban az érzés, hogy ez jóval maradandóbb is lehetett volna. Viccesebb, érzelmesebb, relevánsabb.
A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Apolló mozi, Miklós u. 1. Tel.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu. A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 990 Ft, 2D gyermek/diák – 890 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 790 Ft, 3D normál: 1220 Ft, 3D gyermek/diák – 1120 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 1020 Ft.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Mégsem annyira szuper gyereksztárnak lenni? | 2020.01.18 |
Elő a késekkel és a hazugságokkal, ha ebbe a családba belép! | 2020.01.11 |
Rémálmaink macskái bizarr táncot lejtenek London üres belvárosában | 2020.01.04 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (1)
Remek film. Kár, hogy nem értetted.