Világcsoda, szófogadó turistáknak: ilyen hely az idei olimpia városa – fotókkal
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2016.07.30. 08:40 | Frissítve: 2016.07.31. 10:08
Rio de Janeiro (Brazília) – Csodálatos adottságokkal bíró hely, golyóbisunk egyik gyöngyszeme. De nem árt az óvatosság: könnyen bajba kerülhetünk, kirabolhatnak, de akár megölhetnek is!
Olimpia kezdődik jövő hétvégén Brazíliában, Rióra figyel majd a nagyvilág. Sportolók és szurkolók sokezres hada lepi el az óceánparti nagyvárost. Úgy kellett a helyieknek ez a seregszemle, mint egy falat kenyér: az amúgy is jelentős idegenforgalmat bonyolító csodálatos városban mindenki nagyot kaszálhat. Fog is, efelől ne legyen kétségünk. Rio évek óta készül, és az amúgy is drága szolgáltatásokat bizonyára „aranyárban” mérik majd: a szállodai szobától a sarki fűszeres termékeiig. Erre – ha valaki nem a tévékészülék előtt akar szurkolni a leendő magyar aranyérmeseknek – jó előre fel kell készülni. De másra is. Rio de Janeiro olyan város, amelyben könnyen megtalálhatjuk a csodát, de megjárhatjuk a poklot is.
Közel hatmillióan lakják, nevének jelentése „Januári folyó”. 1502 első napján egy portugál hajós, Gaspar de Lemos érkezett az öbölbe, melyet folyótorkolatnak vélt. Innen a név. Sokáig, 1960-ig az ország fővárosa volt. Brazília második legnagyobb és legsűrűbben lakott települése (csak Sao Paolo előzi meg 12 milliós lélekszámával). Maga a brazil csoda, hiszen olyan csodálatos adottságai vannak, melyekkel világszerte az egyik legvonzóbb turistacélponttá válhatott. Mert ki ne lenne kíváncsi világhírű partjára (és strandjára), a Copacabanára, a Cukorsüveg-hegyre vagy éppen a Megváltó Krisztus szoborra? Sokan a világhírű riói karnevál időszakára váltják meg repülőjegyüket, de mi úgy véljük: mindegy, mikor jön ide a látogató, nagyszerű élményben lesz része.
„Ne legyen a zsebetekben pénz, a fényképezővel is vigyázzatok, mert hamar elvesznek tőletek mindent” – figyelmeztetett este fotóművész kísérőnk, felkészítve a másnapi városnézésre. Reggel aztán a Copacabanán kezdünk, melynek végében frissen kifogott tengeri élőlényeket készítenek elő fogyasztásra. Szegény emberek ezek, de segíti őket a víz – hatalmas halak, rákok és egyéb „herkentyűk” sorjáznak az óceánparti standokon. A strandon simulós a homok, egyáltalán nem karcol, tiszta és mélykék a víz. Az egész azonban kissé szegényesebb, mint amit vártunk.
Nem úgy a Megváltó Krisztus szobra. A kitárt karú Jézust ábrázoló alkotás keresztet formálva áll a város fölött. A világ egyik legismertebb szobra, az egykori brazil főváros és az ország jelképe. Magassága harminc méter, súlya hétszáz tonna (talapzatával együtt ezer tonna). Kanyargós úton megyünk felfelé a hegyre, amely egyszer csak elfogy. Nem lehet tovább menni, de egy fogaskerekű kisvonat felvisz a tetőre. Jegyet váltunk, beülünk, és megyünk felfelé. Nyüzsögnek a turisták, mintha Bábelben lennénk, annyi nyelven beszélnek a látogatók. Nyugtázzuk hát, hogy mi idehoztuk a magyart, majd elindulunk a csapáson. Természetvédők kiabálnak ránk, hogy nézzünk körül, mennyi fát vágnak ki büntetlenül errefelé. „Vigyük hírül a világnak, hogy irtják az ősi, egészséges fákat” – kérlelnek, mi pedig illedelmesen elkészítjük a bizonyító fotókat. Aztán elindulunk Jézushoz.
A szobor Brazília leglátogatottabb műemléke, évente 1,8 millió turista keresi fel. A Corcovado-hegyen, a 700 méter magas „Púpon” áll. Már a 19. század közepén megfogalmazódott az igény, hogy valamilyen vallási emlékmű kerüljön a hegyre. Az 1920-as években aztán hozzáfogtak, a korra jellemző art deco stílusban. 1931. október 12-én avatták fel ünnepélyes keretek között. 2007-ben Lisszabonban – egyetlen 20. századi építményként – bekerült a világ hét új csodája közé. 2014 januárjában villám csapott a szoborba, jobb hüvelykujjának egy része letört. Szó szerint felemelő érzés talapzatától felnézni Krisztus arcára, szinte vízszintbe kerül az állunk a testünkkel. Lentről kevéssé láthatók a kissé elnagyolt részletek, de korszerű fényképezőink zoomjának köszönhetően egész jó fotókat készítünk még a Jézus tenyerén lévő szöghelyekről is.
Sokat gondolkodtunk, hogy egynapos túránkba mi férjen be inkább: a Krisztus szobor vagy a Cukorsüveg-hegy. Jól választottunk, hiszen innen egészen csodálatos képét mutatja a város, jól látszik, hogy mekkora öböl várta a januári portugál hajóst. Persze most minden be van építve. Hátunk mögött – közel a repülőtérhez – magasodik a híres Maracana stadion. Stílszerűen bukott ki belőlünk a mondat: „Uramisten, micsoda meccseket játszhatott itt Pelé, Zico vagy Ronaldinho”.
Ha lenézünk a „Púpról”, szemben látjuk a Cukorsüveg-hegyet. Gránit és kvarchegy, felvonó visz fel a tetejére. Négyszáz méternyire magasodik a város fölé. Nyilvánvaló, hogy innen „visszabámulhatunk” a Megváltó Krisztus szoborra. Meg a városközpontra is, ahol napközben nyüzsög az élet, és egyáltalán nem érezzük, hogy bármi baj érhetne bennünket. Pedig igen.
Érdemes aprólékosan felkészülni a riói kalandra, mielőtt az igazán kellemetlenné válna. A túl laza, „jártam én már putriban” stílusú viselkedés itt nem vezet jóra. Amit a helyiek tanácsolnak, azt be kell tartani. Akkor biztos nem lesz semmi bajunk. Kísérőnk, Róbert néhány éve gyalog vagy busszal jár. Volt kocsija, de azt elvették tőle. Fényes nappal állt a lámpánál, várt a zöld jelzésre, amikor két oldalról két motor áll meg mellette. Bekopogtak az ablakon egy pisztollyal. „Nem vizsgáltam, eredeti-e, kiszálltam az autóból, és elballagtam. Azóta nincs kocsim” – meséli az egyébként mindennapos történetet. Naiv kérdésünkre, hogy fizetett-e a biztosító, azt felelte, hogy nem, mert nem is volt biztosítása. Az ugyanis többe kerül, mint amennyit egy autó ér. Mindennapos - sok más dél-amerikai országhoz hasonlóan - Brazíliában a bűnözés. A Copacabanán nappal kiskorúak rabolnak, mert ők nem büntethetők. Éjszaka pedig mindenki. Már érkezésünk estéjén rengeteg fegyveres rendőrt láttunk a külvárosban. Próbálják vigyázni a viszonylagos rendet. Azt ígérték, hogy az olimpiára megtisztítják a nyomornegyedeket, az úgynevezett favellákat a szervezett bűnözői csoportoktól, de legalábbis megegyeznek velük, hogy erre a két hétre fogják magukat vissza.
No igen, a favellák. Országszerte tele vannak velük a nagyvárosok. Mert bár messziről, Európából oly’ vonzónak és gazdagnak tűnik Brazília, valójában rengeteg a nélkülöző, szegény ember. A külvárosokat foglalják el, domb- és hegyoldalakat építenek tele vakolatlan házaikkal, melyek közül nem egy olyan magas, mintha az ég felé terjeszkednének. Idegennek nem tanácsos bemenni egy ilyen negyedbe, bár van olyan bizarrnak tűnő városlátogató ajánlat is, amelyet biztonságos, olyan „életben hagyó” fakultatív programnak hirdetnek.
A fentiek azért ne tántorítsanak el senkit egy riói kirándulástól. Ha körültekintőek vagyunk, megfogadjuk a helyeik tanácsait, ha nem térünk le a jól „bejáratott” turista területekről, aligha lesz bajunk. Márpedig Rio de Janeiro olyan hely, ahol ha egyszer megfordul az ember, sohasem felejti el. Aranysárga homokos óceánpart, csodálatos fekvés, csalogató látnivalók és az itteniekre (is) jellemző latinos lazaság, kedvesség, vendéglátás. Javarészt pisztoly nélkül.
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)