Tovább Amerika útjain – 14. rész – Az igazi Vadnyugat közepe
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2012.07.21. 09:33 | Frissítve: 2012.07.21. 17:37
Monument Valley, Utah (USA) – A világ innen ismerte meg a „Vadnyugatot”. Nem volt valamirevaló amerikai cowboy a filmtörténetben, aki ne lovagolt volna a három szikla árnyékában. Az Emlékmű-völgy bizony sokakra emlékezhetne…
A navaho indiánok azok a „szerencsések”, akik még ma is birtokolják az amerikai Vadnyugat területének egy igen nagy szeletét. Persze, ez csak annyit jelent, hogy az egyesülő államok előtti időkben még övék volt itt minden, most meg rezervátumaikban - a mai amerikai farmerek életét élve - találkozhat velük a szépségre vágyó turista. Mert szó szerint valami elképesztően csodálatos vidéken találja magát az, aki ellátogat az Egyesült Államok Four Corners (Négyes Sarok) vidékére. Arizona, Colorado, Utah és Új-Mexikó államok érintkeznek e vidéken egymással, és kínálnak felejthetetlen természeti szépségeket. Ha körülnézünk, egyből belátjuk, hogy találó az elnevezés: itt valóban a vad Nyugaton járunk.
Igazából nem is annyira Vad-, sokkal inkább Délnyugatnak kell nevezni ezt a vidéket. Kanyargó szurdokok, kaktuszos vagy „csupasz” sivatagok, csipkés hegyek és lélegzetelállító kanyonok földjét hagyta ránk, huszonegyedik századi halandókra a Teremtő. Amit – szerencsére – még csak lerombolni sem képes az ember. Hüledezni rajta és gyönyörködni benne már sokkal inkább. A Tucsontól Salt Lake City-ig, illetve Carson City-től Tucumcariig terjedő hatalmas Délnyugat középső részén, a már említett „négyes sarokban” áll a Monument Valley összetéveszthetetlen három sziklája.
Hát ez utóbbin – mármint, hogy nem lehet elkeverni a három vörös sziklát – azért vitatkoznánk. A legkorszerűbb pozíció-kereső kütyük és útikönyvek sem tudtak segíteni abban, hogy útban Délről a nemzeti park felé, ne álltunk volna meg vagy négyszer fotózni és videózni az - „ez már tényleg a Monument Valley”-nek felismert - más-más szikla lábainál. Hiába hasonlítgattuk a könyvben lévő képeket az éppen soros nagy kövekhez, mi mindannyiszor úgy véltük, hogy megérkeztünk. Pedig nem. Aztán beesteledett. Így csak másnap reggel a 163-as panorámaútról láthattuk meg végre az „igazit”. A Monument Valley három tanúhegyét.
Az amerikai Délnyugatról alkotott elképzeléseket maga a táj formálja – a Grand Canyon lenyűgöző méretei, Új-Mexikó vályogházai, az arizónai kaktuszos területek vagy éppen a Monument Valley vörös homokkő-fennsíkja. A térség meghatározó földrajzi eleme egy nagy sziklás hátság, a Colorado-fennsík, amely 3660 méteren van a tengerszinttől. Egészen hihetetlen, hogy mire volt képes az idő, ahogy ezen a fennsíkon évezredek sziszifuszi munkájával „kifaragta” az itt fellelhető megannyi természeti csodát. És milyen gondtalanul élhettek errefelé jó 15 ezer évig az indiánok (no jó, biztos azért néha csatázgattak egymással, az újabb földek birtokáért!), mígnem jöttek a fehér Amerika katonái, és nyomukban telepesei, hogy az egyesülő államokhoz kapcsolják e csodálatos vidéket. A Monument Valley sivatagból égnek meredő ősi szikláit manapság turisták tízezrei látogatják, az itt élő navahók őszinte örömére. Mert az indiánok belőlük, mármint a turistákból (is) élnek.
Tsé Bii’ Ndzisgaii, azaz Sziklák Völgye – így hívják a gyakran a világ nyolcadik csodájaként emlegetett vidéket az őslakos indiánok. Az eget verdeső sziklatornyok és az erózió kímélte hatalmas, négyszögletű alakzatok, a vörös-rózsaszín homokkő alkotta csúcsok valóban olyan szépséget árasztanak, amely tiszteletet ébreszt a látogatóban. Szinte minden napszakban találhatunk olyan fényt, amely a többihez képest más „ruhába” öltözteti a három jól ismert, és a hatvanötször nyolcvan kilométernyi területen fekvő nemzeti park többi szikláját. Mert azt nem szabad elfelejteni, hogy aki belépőt vált a Monument Valley Nemzeti Parkba, bizony jó három-négy órás autótúrára, és jóval hosszabb lovas kalandra (már ha ez utóbbit választja) számíthat. Akár indián kísérővel (és az ő lovával vagy dzsipjével), akár saját járművével megy körbe a 27 kilométernyi járható kiránduló földúton.
A huszadik század emberének a film tette ismertté az Emlékmű-völgyet. John Ford, megannyi népszerű westernfilm rendezője „fedezte fel”, és szeretett bele a vidékbe. Megtetszett neki a három égnek meredő szikla, a két Mitten és a Merrick Butte. Beleképzelte a vidékbe indián és cowboy hőseit, és elkezdte idehozni kedvenc szereplőit. Az 1939-ben forgatott Hatosfogat című westernje két nagy sztárt ismertetett meg az Egyesült Államok népével: John Wayne-t és a Monument Valley-t. Ford többek között az Üldözők, a Fort Apache, a Rio Grande, vagy éppen a Cheyenne ősz című halhatatlan alkotásait filmezte itt. Annyira megszerette a Nevada és Utah államok találkozásánál fekvő völgyet, hogy az egyik sziklaképződményt róla nevezték el, Ford pontnak. Aztán később jöttek a többiek, mint mondjuk az olasz Sergio Leone, aki itt készítette a Volt egyszer egy Vadnyugat című monumentális alkotás egy részét. Vajon ki feledi – aki egyszer már látta – Charles Bronson félelmetes, de egyben szomorú harmonika játékát? Igen innen, a Monument Valley-ből.
Aztán a többi híres amerikai alkotás: Mackenna aranya, A Vadnyugat meghódítása, Billy a kölyök, Szekérkaraván. És olyanok, mint például A három amigó, Vadiúj Vadnyugat, vagy a nem éppen western Vissza a jövőbe III. Persze, nem feledkezhetünk meg a pisztolyhősökről sem. Közülük a legkiemelkedőbb természetesen a már említett John Wayne, John Ford kedvenc főszereplője. De több más „A-ketegóriás” cowboy is tiszteletét tette a sivatag eredeti díszletében: Henry Fonda, Gregory Peck, James Stewart, Richard Widmark, Kirk Douglas, Ben Johnson. Mindannyian lóra szálltak, hogy innen, a Monument Valley hihetetlenül vörös-rózsaszín sziklái közül kémleljék az ellenséges indiánokat, vagy éppen a fehér banditákat. Miközben nekünk, az európai keleti blokkba ragadt magyaroknak maradt Gojko Mitic a jugoszláv indián a Vadnyugatot „imitáló” Dinári-hegység dűlőiről az NDK-s indiánfilmekben. Hú, azért szerettük őt is!
A Monument Valley szinte biztosan örökké a régi Vadnyugat képzetét idézi elénk. Ahol a megfakult filmkockán a magányos cowboy folytatja végeláthatatlan útját a vágyott otthona felé. De ha egyfajta huszonegyedik századi vándorként vállaljuk a korántsem megterhelő túrát, akkor a három híres szikla mellett megcsodálhatjuk a többi lenyűgöző természeti képződményt: mint például a Három Nővér sziklatű-hármast, a Totem oszlop sziklatűt, a Sun’s Eye és az Ear of the Wind sziklaíveket. Felnézve a közel 300 méter magas sziklákra, hallgatva a sivatagi fütyülő szelet, bizony belátjuk: bár korábban, a 66-os útról készült sorozatunkban arról értekeztünk, hogy van olyan város Új-Mexikóban (Gallup), ahová egykoron még az „álomgyár”, azaz Hollywood is szívesen átköltözött egy-egy film erejéig, azért ez mégiscsak az igazi helyszín. Nem kell díszletes, mert egy igazi vadnyugati filmet ott kell leforgatni, ahol a cselekménye történik, az „igazi” Vadnyugaton. Pontosabban annak kellős közepén.
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)