Tovább Amerika útjain – 13. rész – Őrült lovas avatárok a dél-dakotai hegyekben
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2012.07.07. 09:53 | Frissítve: 2012.07.07. 21:38
Black Hills, Dél-Dakota (USA) – Dakoták, lakoták és nakoták, egyszerűbben a sziúk végeláthatatlan földjei terülnek el az Egyesült Államok egyik északi államában, Dél-Dakotában. A turisták holmi kőből kivájt elnökfejeket látogatnak feszt, de néhány évtized múlva(?) már egy „bolond” indián sziklaszobra nagyobb durranás lesz. Hiába, ez is Amerika.
Folyók, dombok, tanúhegyek, erdők, no és az igazi préri – ez jellemzi az igencsak téglalapra sikeredett államhatári földkimérés eredményeként létrehozott déli „dakota” államot. Nézegetjük a késő tavaszi magas füvet, és sóhajtozva gondolunk vissza gyermekkorunk „indiános” élményeire. Hát igen, ez az igazi préri, ez a négyzetkilométerek százaiban mérhető sok fű! Majd nem sokkal később elérjük a „fekete hegyek” peremét, a megannyi indián lelket és szellemet őrző Black Hills vonulatait. A lakota sziúk Paha Sapa néven emlegették, és e szent helyre vonultak vissza még az indián háborúk idején is, hogy útmutatást kérjenek a Nagy Szellemtől. Nem csoda hát, hogy megtartásáért a végsőkig küzdöttek.
Az Amerikai Egyesült Államok nagy népességrendezése, azaz az indián őslakosság leigázása és rezervátumba terelése idején a sziúk igyekeztek megállapodást kötni Washingtonnal, hogy megtarthassák a szent erdejüket. Az egyezmény megszületett, ám jött George Armstrong Custer alezredes a seregével, és aranyat talált a vidéken. Nosza, felkerekedtek az aranyásók, és már a fehérek számára egyáltalán nem is volt olyan fontos az az egyezmény. Sőt, újabb szerződéseket ajánlottak, melyekkel rávették a sziúkat, hogy mégiscsak mondjanak le a földjükről. Hogy aztán a lakota sziú, a csejen és az arapaho törzsek összefogásával létrehozott ütőképes indián csapatok 1876. június 25-én, a montanai Little Bighorn mellett mintegy húsz perc alatt lemészárolják Custer nevezetes amerikai 7. lovasezredét. A győzelmet az ismert Ülő Bika (Sitting Bull) vezetésével érték el az indiánok, de ott harcolt vele Őrült Ló (Crazy Horse) is.
Ő volt az az indián, aki nem hitt az 1868-as szerződésben foglalt elnöki szép szavaknak: „Amíg a folyók rohannak, a fű nő, és a fák levelet hoznak, Paha Sapa mindig a sziú indiánok szent földje lesz”. Őrült Ló nem írta alá az egyezményt, még tollat sem vett a kezébe. Szinte megérezte, hogy a szavak ereje elvész a szélben, az amerikai területfoglalás pedig nem áll meg a Fekete Hegyek lábainál. Később, amikor egy fehér ember megkérdezte tőle: „Hol vannak most a földjeid?”, bal kezét előre nyújtván mutatóujjával a távolba bökött: „Az én földjeim ott vannak, ahol a testem eltemetik”. Ez a mozdulat, és ez a „hallhatatlan” indián mondat ihletett meg egy lengyel származású szobrászt, aki a világ legnagyobb hegyi kőfaragványát kezdte el belevésni a Fekete Hegyek egyik kősziklájába.
Az 1908-ban Bostonban született, lengyel emigráns családból származó Korczak Ziolkowski autodidakta módon sajátította el a szobrászat és kőfaragás tudományát. 1947 májusában érkezett a Fekete Hegyekbe, miután 1939-ben a New York-i világkiállításon díjat nyervén Álló Medve (Standing Bear) kijelentette: „Törzsfőnök társaimmal úgy döntöttünk, hogy meghívjuk a fehér embert, mutassa be, hogy a »vörösbőrűeknek« is vannak nagy hőseik”. A felkérés az Őrült Ló kifaragásának szólt. Korczak 1948-ban fogott munkához, negyven évesen és összesen 147 dollárral a zsebében. Az emlékhely egy óriási sziklán készül, gyakorlatilag folyamatos robbantásokkal és kőfaragással. És bár az alkotó 1982-ben elhunyt, a műalkotás halad, a munka irányítását a szobrász fia vette át.
Pénz most már bőven van, az elképzelt mű makettjét megnézhetjük, ám a hegyen egyelőre csak az indián törzsfőnök kilenc emelet magas arcát láthatjuk. Jelenleg a harci ló huszonkét emeletnyi fején dolgoznak az alkotók. Berajzolták már a 14 méter magas fület és az öt méter széles szemet. Több mint hatvan év alatt ennyit haladt a sziszifuszi munka. Az alkotást és az Észak-Amerikai Indián Múzeumot néhány dollár leszurkolása után szabadon látogathatjuk. Igaz, a hegyre nem szabad felmenni, de egy kis busszal körülbelül 300 méternyire szállítják az érdeklődő turistát. Fényképezni és videózni természetesen szabad, miközben a hatvanas évei közepén járó Tom szakadatlanul beszél. Történetei megindítóak, és lassan megismerjük a lehetetlennek tűnő vállalkozás minden apró részletét. „Mikor jöhetünk vissza, hogy már a kész alkotást láthassuk?” – kérdezzük, mire a válasz: „Körülbelül 2040-50-ben”. Hol leszünk már akkor” – folytatjuk, ám erre is van válasz: „Én még itt leszek”. Megegyezünk, hogy akkor még találkozunk…
De most továbbmegyünk. Végül is azért jöttünk ide, amiért évente sok tízezernyi embertársunk: a Mount Rushmore sziklához sietünk. Ez Dél-Dakota jelképe, büszkesége (amíg az Őrült Ló Emlékhely nem készül el, véljük), a gránitból kifaragott négy amerikai elnökfej emlékműve. Gutzon Borglum alkotta az arcokat, 1927-ben fogott munkához, négyszáz munkás és számos befolyásos politikus asszisztálásával. 1941-ben készültek el, és adták át George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln „gránitarcát”. „…helyezzük el őket ide, oly’ közel a mennyhez, amennyire csak lehet, vezetőink szavait és arcát, hogy bemutassuk, milyen is volt az ember. Aztán rebegjünk el egy imát, hogy ez a mementó fennmaradjon, míg a szél és az eső el nem hordja” – mondta az alkotó 1930-ban.
Lenyűgöző és hihetetlen a látvány, bárhol állunk meg. Belépünk az Emlékhely magas kapuján, kétoldalt az Egyesült Államok tagállamainak zászlói, velünk szemben a távolba néző négy elnöki fej. Ahogy közelebb megyünk, úgy ad más és más perspektívát az alkotás. Sőt, jó félórával később, már a Fekete Hegyek egyik szemközti vonulatán járva, egy alagútból nézünk vissza a távolság ellenére még igencsak jól látható alkotásra. Hogy a Custer Nemzeti Parkba érjünk. Mert hiába járunk a sziúk szent földjén, az önző fehérek mégiscsak a hősi halált halt alezredes emlékének adózva nevezték el a közeli parkot. Itt aztán találkozunk a Yellowstone-ban már bőséggel látott bölények helyi rokonaival. Az időjárás azonban nem kegyes, esni kezd, így hát megelégszünk néhány fotóval. Meg amúgy is: bölényben a Yellowstone – megítélésünk szerint – mégiscsak verhetetlen.
Alapjában azért mégiscsak szomorúak vagyunk. Őrült Lóra gondolunk. No és a társaira, lakotákra, dakotákra, csejenekre, arapahókra és társaikra. Milyen csodálatos életük lehetett itt évszázadokon keresztül, a szent hegyekben, a Paha Sapán. Amit elvettek tőlük. Hogyan és miért? Ez az egész annyira „avatáros” (biztos ez a hely ihlette James Cameron filmest), hogy abba is hagyjuk a fantáziálást. Már csak arra vágyunk, hogy Washingtonék után Őrült Ló lovas mementó-szikláját is készen láthassuk. Kevés rá az esélyünk…
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)