Az a csodás 66-os – 2. rész – a „nyugati kapu”
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2011.02.12. 14:16 | Frissítve: 2011.11.04. 16:22
St. Louis, Missouri (USA) – A XX. század elején még a negyedik legnagyobb város volt az Egyesült Államokban, ma az ötvenkettedik. Mégsem írhatjuk le, gazdag történelme és geopolitikai helyzete miatt a „Nyugat kapuja”-ként vált ismertté. A Mississippi folyik lábánál, bejáratát pedig az 1965-ben átadott, 192 méter magas boltív, a Gateway Arch vigyázza. Ja, és a blues, a jazz, a ragtime városa. A 66-os út mentén...
St. Louis éppen Missouriban, Illinois-tól csak egy „mississippinyire” terül el. Francia prémkereskedők alapították 1764-ben, kereskedelmi útvonalak találkozójaként. 1803-ban vásárolta meg az USA (Louisiana Purchase), hogy aztán a „Nyugat kapuja” legyen – innen nyitva rést a Nyugat meghódítására igyekvő pionírok előtt. Nem igazi metropolisz, alig 350 ezren lakják, igaz vonzáskörzetében azért élnek további két és fél millióan. Amolyan unalmas középnyugati város is lehetne, de nem az. Van benne valami báj, ami – ha egyszer meglátogatja, és visszagondol rá – mintha mágnesként vonzaná az embert.
Illinois-ból érkezve több hídon közelíthetjük meg. Bármelyiken kelünk át a Mississippi folyó fölött, mindegyikről jól látható a város nevezetessége, a Gateway Arch. A 192 méter magas boltív a városnak azt a kereskedelmi és kulturális kapuként betöltött szerepét szimbolizálja, amit az Egyesült Államok sűrűn lakott keleti része és a nyugat felé elterülő nyitott terek határvonalaként tölt be. Lentről nézve több szögből is csodálatos látványt nyújt az Arch, fentről pedig mind a városközpont, mind a Mississipi. Merthogy két belső lift viszi fel a boltíven belül az érdeklődő turistát az építmény tetejére. Múzeumában megismerkedhetünk a két felfedező, Meriwether Lewis és William Clark 19. századi nyugati expedícióival.
Ha elfáradtunk a magasságtól (vagy az Arch földszintről való bámulása elzsibbasztja nyakunkat), érdemes leballagni a folyópartra. Szinte biztos, hogy látunk egy-két arra pöfögő gőzhajót, visszafordulva pedig megcsodálhatjuk a város egyik legrégebbi épületét, a méltóságteljes Old Courthouse-t. A XIX. század derekán épített neoklasszicista bírósági épületben tartották például az afro-amerikai rabszolga, Dred Scott perének (1857) első két tárgyalását. Aztán ha érdekességre vágyunk, üljünk kocsiba vagy gyalogoljunk végig a Market Street-en, mert a st. lousi Union Station, az egykori vasútállomás épületét meg kell nézni. Csodálatosan felújított bevásárló- és turistaközpontba érkezünk. Oda, ahol bebizonyosodik, hogy nem szabad átadni az enyészetnek azt, amit már – funkcióvesztés miatt – nem használunk.
És akkor a zene... Nos, St. Louis nem szégyenkezhet, semmivel nem marad el a két hete már bemutatott Chicago mögött. Sőt, a blues, a jazz, a ragtime, de a rock and roll egyik „hazája” is. Utóbbi irányzat jeles képviselője, Chuck Berry itt született, büszkék rá és imádják is errefelé. A ragtime nagy mestere, Scott Joplin itteni háza ma már múzeum, érdemes körülnézni benne. Ha pedig jazz és St. Louis akkor Miles Davis, míg a soul mesterei közül Ike Turner és Tina Turner a legismertebbek. Talán a lassan hömpölygő folyó, a város „élhetősége” és bejárhatósága, összességében a st. louis-i „klíma” gyorsan szerethetővé teszi a nyugati kaput.
1998-ban történt, amikor a tavasz első kellemes hétvégéjén St. Louis-ba autóztam az illinoisi Peoriából. Éppen az írek védőszentjét, Szent Patrikot ünnepelte a nagyszámú ír gyökerű helyi lakosság. Felejthetetlen felvonulásba „botlottam” a Market Street-en, zöld szín és lóhere mindenütt, felvonulók hosszú sora, boldog nézősereg. Akár a debreceni Virágkarnevál, csakhogy itt nem voltak produkciók, és akik végigvonultak az utcán egytől-egyig ír-amerikainak vallják magukat.
No és a sport. 1998 február hetedike, Kiel Center. Több mint húszezer fanatikus néző, egy kiváló ellenfél, a Detroit Red Wings. De jobb ezen a napon a helyi Blues – gyakorlatilag feltakarítják a „vörös szárnyakkal” a jeget a „zenészek”. Magabiztosan, 4-1-re nyer a Brett Hull (uramapám, mekkora játékos volt a „kis” Hall), Chris Pronger, Al MacInnis, Pavol Demitra, Pierre Turgeon vezette St. Louis. Pedig a másik oldalon sem piskóták kötöttek korcsolyát: Steve Yzerman, Brendan Shanahan, Kirk Maltby, Chris Osgood és az oroszok, Vjacseszlav Fetyiszov, Igor Larionov, Szergej Fedorov és Vjacseszlav Kozlov. Az utolsó két percben jártunk, 3-1-re ment a Blues, üres volt a detroiti kapu és éppen odatartott az elementáris erővel megütött korong. És akkor bekorcsolyázott Shanahan, és az útjába állt. Fejbe találta, a csatár vérző arccal hagyta el a jeget. Hogy aztán fél perc múlva visszajöjjön, mert az a „redvingsz” nem adhatta fel. S bár a Blues gárdája elhúzta a nótájukat, az idény végén mégis ők örülhettek: júniusban „söpréssel”, tehát 4-0-ra verték a nagydöntőben a Washingtont. A Blues manapság csak emlékeiből él, utolsó az NHL-es divíziójában, mint ahogy a helyi futballcsapat sem az igazi. Bár a Rams az idén legalább közel került az NFL-rájátszáshoz... A legjobb a Cardinals baseball csapata, amely 2006-ban megnyerte a Nemzeti Ligát.
Meglátni és megszeretni. Elcsépelt mondás, de St. Louis-ra igaz. Belátható, bejárható, kedves amerikai város. Az „unalmas” Középnyugaton, a Nyugat kapujában. Csodálatos építményekkel, kiváló botanikus- és állatkerttel, jó múzeumokkal. A legendás 66-os út is átszeli, és bár nemigen használható, mégis megnézhetjük romjait és emlékeit. Hogy aztán továbbmenjünk, Kansas felé...
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)