Túl a Nyíl utcán: debreceni utcarészletek fekete-fehérben
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2014.11.29. 09:50 | Frissítve: 2014.11.30. 10:15
Debrecen – Újra felfedező úton járunk, újra úgy nézünk szét a kanyargó utcákon, mintha turisták lennénk, akik csak fekete-fehér képeket lőnek.
Különös város Debrecen. Nagy, de azért nem annyira, hogy fél óra alatt ne juthatnánk el autóval bárhonnan bárhova a városhatáron belül. Vannak hatalmas panellakótelepei mellett hangulatos óvárosi terei (bár az óváros szót a debreceniek nem igazán szokták használni, erről még a szerkesztőségben is szoktunk vitázni olykor), és olyan vidékei is, melyeken járva mintha világvégi falvakban rónánk az utat.
Most ellenben macskaköves utakon jártunk, sétálunk ezen a mogorva napon a cívisváros kanyargó, öreg utcácskáin. A Nyíl utca környékén, ahonnan könnyű akár a Csapó utcán kibukkanni, amire azt mondjuk, belváros, de akár a Hadházi úton is (amit sokan még mindig Lefkovicsnak mondanak, s ami egyre inkább a Nagyerdőt idézi), vagy a Lovarda felé, ami meg ez is, az is, ha úgy tetszik. (Vagy egyik sem?) Olyan része ez Debrecennek, ahonnan 20 perc alatt kibukkanhatunk a plázák környékén, de a Pálmánál is akár, vagy a lakótelepek szélénél, mondjuk az Újkert és a Vénkert paneltömbjeinél. Vagy akár a város túlvégénél, bár arra, a temető felé kicsit szaporázni kellene a lépteket, ha ezt a bizonyos szintidőt tartani szeretnénk. De az majd egy másik túra lesz. Most itt járunk-kelünk, nézelődünk, ahol öreg fák remegnek pucéron a november végi hidegben, és a házak jó része még téglából épült. Egyik-másik olyan, amire az mondjuk, bizony, eleink még tudtak építkezni, micsoda házakat emeltek. S gondolatban esetleg hozzáfűzzük, hogy azért nem egy olyan lehet e környéken, melyek tövébe salétrom harap, szinte kiirthatatlanul, s melyet ezen túl felfűteni sem egyszerű. De ez megint csak egy más történet.
Most nem építkezni jöttünk erre, hanem fotózni. S van is mit. Míves ablakokba, ajtókba, idő lapogatta kerítésekbe, vénülő deszkákba, határozott téglatestekbe, görbén heverő tetőcserepekbe akad tekintetünk.
Átfut rajtunk, milyen lehet az élet a redőny vagy a bezsaluzott ablakok mögött. Milyen lehet nap mint nap e házak előtt baktatni el, s haza?
Lövünk pár fotót, aztán a fényképész, Papp Feri addig variál, míg a szigorú szelekció végén már csak ezek a fotók maradnak. S az emlék egy november végi délelőttről, amikor bizony össze kellett húzni magunkon a kabátot, mert a hőmérséklet nemigen akart 1 fok fölé emelkedni.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)