Március 15. a vörös csillag árnyékában: tiltakozás vekkerrel Debrecenben
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2018.03.15. 09:00 | Frissítve: 2018.03.15. 09:03
Debrecen - A magyarországi „fejlődő” szocializmus vezetői féltek március 15-től. Nagyon vigyáztak ránk Debrecenben is...
Olyannyira féltek az 1848-as forradalom követeléseitől a Kádár-éra vezető politikusai, hogy a propagandistáik boszorkánykonyhájából egy igazi szörnyszülött Minotaurosz került ki. Ez lett az úgynevezett Forradalmi Ifjúsági Napok.
FIN: március 15. félremagyarázása
A FIN, vagy más néven „forradalmi tavasz” 1967–1987 között létezett a Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezésében. A lényeg az volt, hogy összekapcsolják, azaz inkább összemossák az 1848-s forradalomra emlékező március 15-ét, 1919. március 21-ét, a Tanácsköztársaság vörösterrorját és 1945. április 4-ét, hazánk második világháborús „felszabadítását”, azaz szovjet megszállását. A történelemhamisítás mesterei a torzszülöttet aztán igyekeztek fel is öltöztetni olyan ideológiai palástokkal, mint például: Petőfi, ha ma élne, bizonyosan KISZ-titkár lenne... A mi forradalmunk a jobb munka, a tanulás, 1848 márciusa 1945-ben győzött... Ezek voltak a legfontosabb vezérmondatok, amik „szerves egységbe” igyekeztek állítani 1848 és 1919 örökségét a jelennel – vajmi kevés sikerrel.
Persze érthető, hogy a kádárista kurzus miért irtózott 1848 valódi tartalmától. Mert a pártállamnak az akkori törekvések fölöttébb kellemetlenek voltak. Hiszen az egypártrendszerben sajtó- és szólásszabadságról, a nemzeti szuverenitás és a külföldi katonák hazaküldésének szorgalmazásáról beszélni a hazánkban „ideiglenesen” állomásozó szovjet hadsereg jelenlétében sajátos lett volna, nem is beszélve az Erdéllyel való unió emlegetéséről.
Az 1956-os forradalom vérbefojtása után március 15-e még veszélyesebbé vált, annak potenciálisan ellenzéki „íze” miatt. 1957-ben, a komplikációk elkerülése végett újra munkanappá nyilvánították, csak az iskolákban volt tanítási szünet ezen a napon.
A hetvenes években az általános iskolások és a gimnazisták is be voltak zárva intézményeik falai közé.
Csakhogy oda – miután a hatóságok meglehetősen ambivalens érzéseket mutattak a kokárdákkal szemben – eljutni is nehezebb volt, mint általában. Ugyanis lépten-nyomon rendőrökbe botlott az ember, akik gyakorta elkobozták a kabátokra tűzött szalagokat. Ezért aztán a rutinosabbak általában négy-öt kokárdával indultak el otthonról.
Délelőtt általában irodalmiasra hangolt megemlékezések voltak, a délutánt pedig többnyire a Víg moziban töltöttük, miközben nézhetetlen szovjet filmalkotásokkal szórakoztattak bennünket. És mi egyszer úgy éreztük, valamivel fel kellene dobnunk ezt a délutánt. Az egyik iskolatársunk egy vekkert hozott be a táskájában a moziba és időnként megcsörgette azt. A brutális hangon megszólaló ébresztőórát aztán azonnal továbbadtuk a székek alatt, így aztán mire a bennünket felügyelő tanárok a hang után lecsaptak volta a renitensre, a szerkezet már régen máshol, másnál volt. Ezt volt a mi reakciónk a bezártságra, ami ugyanúgy ösztönös tiltakozás volt, mint az utálatunk a kék iskolai egyenköpeny iránt.
Természetesen már ekkor is voltak próbálkozások igazi ’48-as megemlékezésekre. Ma már tudjuk, hogy 1971-ben és 1973-ban is rendőri erőszakkal oszlattak fel olyan ünneplőket, akik nem a KISZ égisze alatt szándékoztak fejet hajtani a márciusi ifjak előtt. A rendszerváltás hajnalán aztán felgyorsultak az események. 1986-ban Budapesten komoly összecsapás volt kutyás rendőrökkel és még tömegoszlatás volt 1988-ban is – noha ekkor már ismét piros betűs ünnep, munkaszüneti nap volt március 15-e. 1989-ben már nem mert a hatalom erőszakkal közbeavatkozni, a rendszerváltók rendőri felügyelettel ugyan, de már békésen ünnepelhettek. Végül az új, demokratikusan választott Országgyűlés 1991-ben nyilvánította hivatalos nemzeti ünneppé ezt a napot.
Azonban botorság lenne azt gondolni, hogy a történelemhamisítás „intézményét” a rendszerváltás el tudta törölni
és március 15-re ne igyekeztek volna újabb tartalmakat rápakolni. Ennek egyik szüleménye volt az úgynevezett „kockárda”, ami egy ideig a Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni ellenzéki fellépés eszköze volt – hathatós MSZP-támogatással.
A múlt átírásának kísérlete jelenleg is zajlik. A cél egyértelmű: elhitetni azokkal, akiknek nincsenek saját emlékeik a szocializmusról, hogy jó volt benne élni. Egyre gyakrabban bukkannak fel a közösségi oldalakon nosztalgikus visszaemlékezések a 3,60-es kenyérről, a teljes foglalkoztatottságról és Kádár Jánosról, mint a huszadik század legigazságosabb magyar vezetőjéről. Sőt vannak, akik a jelent is igyekeznek másképpen láttatni. Hiszen nem régi az a Konrád György-interjú, amely felállította az Orbán-Ceausescu párhuzamot.
Mi azonban inkább emlékezzünk és ünnepeljük. És tegyük fel a kokárdát. Az igazit...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)