Főleg élvezet, néha horror: a debreceni korzó napos és árnyékos oldala
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.08.25. 16:22 | Frissítve: 2012.08.27. 08:08
Debrecen – Néha varázslatos, néha zajos. Olykor látunk részeg kamaszokat, béna pincéreket is. Gyakran viszont azt gondoljuk: ez a világ közepe. A korzós és teraszos életmódnak persze nem csupán napfényes, de árnyas oldala is van. Aki sok időt tölt ezen a vidéken, megtapasztalhatja mindkettőt.
Teraszok, napernyők, sok-sok növény, padok, tarkán hömpölygő, korzózó tömeg. A nap már ereszkedik, még nincs itt az alkonyat, és messze az éjszaka is, de a belváros láthatóan élettel kezd megtelni. Újabban nagyjából ez jellemző késő tavasztól Debrecenre. Van, aki még hazafelé tart, és csak keresztülgyalogol a belvároson, kerülgeti a főtéren bicajozókat, vagy éppen a pavilonokat, ahonnan időnként ínycsiklandozó ételek illata száll. A többség azonban eleve ide, erre készül. Találkozóra érkezik, randira, s ezt kombinálja azzal, hogy szeretne enni egy süteményt, inni egy kávét, üdítőt, sört, pálinkát... Kinek mire van igénye, vágya. A korzós és teraszos életmódnak persze nem csupán napfényes, de árnyas oldala is van. Aki sok időt tölt ezen a környéken, megtapasztalhatja mindkettőt.
Hajlakkot este 6 óra után is
Egy évtizede még úgy gondoltunk arra, ami a mediterrán népek, például az olaszok vagy a spanyolok sajátja, s persze, a bohém franciáké, hogy ez számunkra nem csupán elérhetetlen, de elképzelhetetlen is. Amúgy meg tíz-egynéhány éve még nem sok értelme lett volna felgyalogolni a debreceni belvárosba, mert nem sok minden volt itt: egy kissé szürke, eléggé üresnek és leharcoltnak látszó városban ugyan mit is kezdtünk volna magunkkal? A debreceni sétálóövezet kialakítása, a belváros átépítése viszont hatott a szokásainkra. Ma már mi sem természetesebb, mint hogy elindulunk ide, a központba. Például a Hal köz, a Simonffy, a Bajcsy-Zsilinszky és a Piac utcák által határolt területre. Persze ez a korzós, teraszos rész kinyúlik a túloldalra is, egészen a Csokonai Színházig és környékéig. De a maga módján idetartozik a Balthazár tér és vidéke is: a Modem, a Kölcsey Központ, a Déri Múzeummal. S ha az állomás felé fordulunk, akkor láthatjuk azt is, hogy tulajdonképpen a Szent Anna utcáig terjed már ez a kiülős rész. A határokat persze mindnyájan kicsit másképpen rajzoljuk be saját belső térképünkre: mindenkinek vannak bevált helyei ugyanis. S nem mellékesen: ma már ott tartunk, hogy a nem vendéglátó üzletek is kezdenek figyelni az igényekre, és nem feltétlenül zárnak be fél 5, 5 óra tájt. Nem ördögtől való az, hogy hajlakkot vagy könyvet akár 7 óra környékén is vehessen a vevő, ha éppen úgy tartja kedve...
Zaj legyen? Vagy inkább hőség?
A sétálóövezet központja a Hal köz és a Simonffy utca. Nem véletlenül szokták ezt a részt úgy is emlegetni, hogy ez a debreceni Montmarte. Ebben azért van némi határozott és erős túlzás, mert Debrecen közel sem Párizs, és még csak nem is Budapest. De az irány összességében egészen jó. Valóban olyan a belváros hangulata néha, mint amikor párizsi teraszok teli vannak, pincérek jönnek-mennek poharaktól súlyos tálcákkal, a vendégek meg élvezik a késő délutánt, az estét, az éjszakát. Ez utóbbit jóval kevesebb intenzitással élvezik a környéken lakók. A teraszos életmód ugyanis elég nagy zajjal jár néha. Ha ötszáz ember csak normál hangerőn társalog, már az is rendesen összeadódik. Ha meg zene szól, vagy olykor erősen ittas társaságok találkoznak, a hangerő tovább fokozódik. Megoldás erre lehet éppen az is, hogy a környéken lakók leeresztik a redőnyt, meg becsukják az ablakot – de nyáron ez nem az igazi... Dönteniük kell: meleget akarnak, vagy nagy zajt – esetleg a kettő elviselhetetlen kombinációját...
Van, ahol kiskorúakat is kiszolgálnak
Visszakanyarodva Párizshoz: az ottani bisztrókhoz, kocsmákhoz, kávézókhoz képest mi még nem tanultuk meg, fele ekkora helyen hogy lehet másfélszer ennyi asztalt és széket elhelyezni. S míg a Szajna partján két ember gyakran egymás mellett ülve szemléli a világot egyetlen parányi asztal mögül, nekünk ez ma még Debrecenben szinte elképzelhetetlen.
Itt jegyezzük meg: azért olyan részei is vannak a világnak, ahol meg az elképzelhetetlen, hogy kiskorúakat kiszolgáljanak alkohollal. Van olyan hely a Bajcsy-Zsilinszky utcán, ahova például azért járnak szívesen bulizni a tizenévesek, mert simán rendelhetnek szeszt. Természetesen nem errefelé található az egyetlen hely a városban, ahol alkohollal töltekezhetnek a kamaszok 18 év alatt is: aki kíváncsi, kérdezze meg az érintett korosztály szüleit. Sorolni fogják, melyik középiskola diákjai merre szoktak bulizni, mert nem kérnek tőlük személyit, ha vodkát vagy sört rendelnek.
A sétálóövezet persze nem csak a már említett utcákból áll. Mára már a Csapó utca új arcát is megszoktuk. Van egy hangulata annak, ha az ember kiül egy kávézó teraszára, rendel valami különleges kávét, vagy fagylaltot, s nézi onnan, milyen fények öltöztetik a nyüzsgő várost... Amiről nemrég azt mondta egy régi barátom: lehet dühöngeni, amiért kivágták itt a fákat, de ha erre járok, úgy érzem, mintha egy új helyre, egy másik városba érkeztem volna, s tetszik, hogy végre látom ezeket a házakat, ezeket a homlokzatokat... Pontosan annyira igaza van, mint azoknak is, akik meg azt mondják, nem ismernek rá a régi utcákra (Hatvan, Széchenyi például), ahonnan a fák mintha elmenekültek volna. (Pedig nem futottak a fák sehova.)
Gasztrohorror a Piac utcán
Jó évtizede már elmondható, hogy összeszedte magát a debreceni vendéglátás. Tényleg vannak jó helyek a városban. Igényes, finom, rongyrázós, elegáns, színvonalas – van itt minden. Egyet nem szabad elfelejteni: a vendéglátás nem szólhat csakis pénzről meg befektetésről. A vendéglátás ugyanis egy szakma. Ha valahol nem veszik komolyan, a vendég úgy érezheti magát, mint egy gasztro-horrorfilm áldozata. Mint az egyik Piac utcai kávézó teraszán e sorok szerzője. Partnere kávét rendelt, ő maga limonádét. Gyanakodhatott volna, amikor arról tájékoztatták, hogy bocsi, csak a hely nevét viselő verzió nincs, de inkább választott másikat. S hogy megérkezett a kávé, hátradőlt, hogy majd neki a másik oldalról teszik oda az üdítőt. De hiába – az csak jó másfél perc múlva jött. Tehát vagy a pultos nem tudott összehangolni egy két darab tételből álló rendelést, vagy a felszolgáló nem volt képes egyszerre kivinni két poharat... Azért az igazi, a végső döfést a kanalak nyomták be. A gyümölccsel teli italhoz kért hosszú kanalat szó ugyanis szó nélkül letették a vendégek elé. Csak úgy, mindenféle tálca, tányér, alátét nélkül az asztalra.
Sör, meg a sör habja
Hasonlóan kínos, amikor kiderül, hogy egy sörözőben csak háromféle sörből lehet választani, mert van egyetlen csapolt és kétféle üveges... A csapoltat pedig úgy számolják el, mintha a korsóba öt deci fért volna, holott a valóságban csak négy. Vagy ha ugyanazon a (másik) helyen egyszer a korsó tetejéig ér a hab, máskor meg a vonalig. Elfogadható magyarázatot persze mindig mindenre lehet találni. Csak arra nem, ha a vendéglős rosszul tartja a vendéget. Amíg ezek csak ritka sztorik, addig persze nincs gáz, a legtöbb helyre ugyanis szerencsére nem ez a jellemző.
A lényeg az, hogy élet van itt, hogy Debrecen olyan arcát mutatja, amit egy nagyvárostól el is lehet várni. Azt, hogyha itt járunk, erre vagyunk, társaságban töltjük óráinkat, jól érezzük magunkat. Előbb-utóbb mindenki talál magának egy (két, három...) olyan helyet, amit fontosnak tart. Mert olyan specialitásokat kínál, mert olyan a kiszolgálás, olyan a hely hangulata, esetleg olyan zene szól... Csak biztatni tudjuk a Dehir.hu olvasóit is: kerekedjenek fel olykor, s élvezzék ezt a környéket, sétáljanak, üljenek be egy-egy általuk szimpatikusnak talált helyre. Nézelődjenek, bámészkodjanak, rendeljenek egy italt, találkozzanak a barátaikkal, rokonaikkal, ismerőseikkel. Élvezzék a nyár, a debreceni belváros mediterrán hangulatát. Még talán eltart egy ideig.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)