A városvezetés egyszerűen megvásárolta Debrecen szabadságát
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2016.04.10. 13:01 | Frissítve: 2016.04.11. 16:28
Debrecen – A világ egyik legszebb könyvtárában dolgozik Gáborjáni Szabó Botond, akivel a régi debreceniek életéről beszélgettünk. A művelődéstörténész azt is elárulta, ha valami csoda folytán lehetősége volna rá, hogy Kölcseyt, Fazekast vagy Csokonait végigkalauzolja a mai Debrecenen, mit mutatna meg nekik. Interjú.
Debrecen 1361-ben mezővárosi, 1693-ban szabad királyi városi rangot kapott. Nevét Európa-szerte ismerték híres vásárairól, református iskolájáról és nyomdájáról. Gáborjáni Szabó Botonddal, a Református Kollégium gyűjteményi igazgatójával beszélgettünk a hagyományról, a történelemről, a cívisvárosról, a régi debreceniek életéről a város napjához közeledve.
Dehir.hu: Sem hegy, sem folyó, sem vár nincs itt, mégis átvészelte a történelem viharait ez a város. Hogyan sikerült ez?
Gáborjáni Szabó Botond: Régi utazók egyáltalán nem értették, mi vehette rá a folyóvizet és a vízi utakat, de ásványkincseket és a legtartósabb építőanyagot is nélkülöző Debrecen lakóit a megtelepedésre. A Tisza szabályozása előtti viszonyok között azonban a város szinte megkerülhetetlen volt, Erdély és a Felvidék kereskedelmi útvonalán feküdt. Az eltérő jellegű tájegységek (a Nyírség, a Hajdúhát és a Hortobágy) találkozása önmagában is árucserére késztetett, később a politikai hármashatár, a Habsburg országrész, a Török Hódoltság és Erdély közelsége is javította a város pozícióit. Miközben a környező várakat (Szolnoktól Temesvárig, majd Váradig) kivétel nélkül elfoglalta török, a városvezetés egyszerűen megvásárolta a település szabadságát. (A cívis élet lexikona szerint a „debreceni nagyszabadság” régen az országos vásárok elnevezése volt ...)
Dehir.hu: Mit jelent egy művelődéstörténésznek, ha olyan környezetben dolgozhat, mint a Kollégium Nagykönyvtára és Múzeuma? Hogy éli meg ezt a helyzetet a gyűjteményi igazgató?
Gáborjáni Szabó Botond: A Kollégium a város felemelkedésétől a 18. század derekáig Debrecen egyetlen oktatási és kulturális intézménye volt. Ha hihetünk elődeinknek, a régi Debrecen lelke és tudása a Kollégiumban található. Itt valóságos kincsek között dolgozunk, és ezt a kiváltságot jó érzés megosztani a látogatók ezreivel. A debreceniek büszkék lehetnek arra, hogy a Kollégium az ország tíz Nemzeti Emlékhelyének egyike, imatermében hónapokig ülésezett a szabadságharc országgyűlése. Kiállításaink választ adnak arra a kérdésre is, hogy „miért éppen Debrecen a Kálvinista Róma,” hogyan épült a Kollégiumból egy országos iskolahálózat 584 „fiókiskolával” – azt utóbbit mulatságos animációs filmek segítségével láttatjuk – és megismerhetik „A világ legszebb könyvtárai” című kötetben szereplő könyvtártermet.
Dehir.hu: Adódik a kérdés, hogy a debreceniek mennyire becsülték meg a könyveket, a tudományt?
Gáborjáni Szabó Botond: A Kollégiumnak 1849 előtt csak külföldi egyetemen végzett tanára lehetett, professzorai a reformkorban is a Magyar Tudós Társaság tagjai voltak, vezető kereskedői, iparosai, és természetesen lelkészei is kivétel nélkül világlátott emberek. Amint erről több írásomban szólhattam, a könyvnek, az írni-olvasni tudásnak itt a szabad királyi városokhoz képest is kifejezetten jó pozíciói voltak. Előkelő helyét annak is köszönheti a város, hogy az írás-olvasás tanulásának kötelezettsége (elsősorban vallási megfontolásból) a leánygyermekekre is vonatkozott, ezért már a Rákóczi-szabadságharc idején 11 helyi leányiskoláról tudunk. A városi nyomdában a hazai könyvterméshez képest kimagasló a magyar nyelvű könyvek aránya, ugyanakkor a külföldi könyvek a gyakori könyvaukcióknak köszönhetően nem voltak drágábbak, mint Nyugat-Európában. Az értelmiségi elit gyűjteményei mögött pedig ott sorakozik az 1-2 tucat könyvet tartalmazó hagyatéki leltárak nagy tömege, miközben az ország lakosságának több mint 50 százaléka még a következő évszázadban, 1850 után is analfabéta volt.
Dehir.hu: Ugyanakkor szokták emlegetni, hogy a cívisek töltött káposztát ettek a színházban... Mi a helyzet az ilyen legendákkal?
Gáborjáni Szabó Botond: Egy nemzedéken belül is rendkívül gyorsan változnak a kultúra “fogyasztásával” kapcsolatos szokások. Diákkoromban hetente megnéztem legalább egy filmet, és akkoriban a közönség ingerülten fordult azok felé, akik a “filmszínházban” recsegő celofán zacskókban kotorásztak. Míg a gyermekeim felnövekedtek, hosszú évekig szünetelt ez a szokásom, és bevallom, az első plázamozi élményem alkalmával néhány percig kolosszális pofátlanságnak véltem a zörögve nassoló, szívószálon szürcsölő közönség viselkedését, mindaddig, amíg gyanút nem fogtam, hogy körülöttem valami megváltozott. Azaz időnként az is módosul, hogy milyen viselet és viselkedésforma várható el egy színházba járótól. A debreceni vásár “képmutatója” aligha kérte közönségétől, hogy a produkció kezdetén felhagyjon a lángos majszolásával, és bizony, a Fehér Ló fogadó udvarán tartott színi előadások viselkedési formái tovább élhettek az állandó kőszínházban. Az viszont tény, hogy Debrecen állami támogatás nélkül is eltartotta a maga színházát, napilapok sokaságát éltette egyidejűleg, tehát a kultúra bizonyos formáira megvolt az igény.
Dehir.hu: Még a 18. században is úgy írták le az utazók Debrecent, mint egy nagy falut. Mikor, s hogyan lett igazi város?
Gáborjáni Szabó Botond: A nyugati utazók lényeges kérdésről szólnak, de a Mohács előtt épült három templom, öt kápolna, több kolostor és két udvarház közül legfeljebb az András templomot láthatták. Mi azonban tudjuk, hogy a mai Vár utca környéki udvarházban Anjou királyaink és Zsigmond német-római császár is vendégeskedtek, évekig itt élt Mátyás király anyja, és az András-templomról nemcsak régészeti feltárásokból ismert, hogy az egész Tiszántúl legnagyobb gótikus építménye volt. Szépségéről Zoltai Lajos rekonstrukciója is tanúskodik. Az 1640-es tűzvészt követő leírások „nagy sok szép épületek” pusztulásáról szólnak, majd a 17. század végén a hadjáratok dúlta országrészekből menekülők a belvárosban is tömegesen építettek nyomorúságos földkunyhókat, és ez aligha használt az amúgy is falusias „városképnek”. 1849-ben is a második legnépesebb település volt 50 ezer lakosával, százezres nagyváros viszont csak a 19. század végén lett, ekkor kezdtek eltünedezni parasztpolgári vonásai.
Dehir.hu: Milyen volt az élet néhány évszázaddal ezelőtt a cívisvárosban?
Gáborjáni Szabó Botond: Erről sokkal kevesebbet tudunk, mint illene, mert a szemünk előtt zajló hétköznapi dolgokat nem tekintjük megörökítésre méltónak. Ha egy angol utazó nem furcsálkodik a magyar fürdőzési szokásokon, aligha értesülünk arról, hogy 18. századi elődeink közül sokan anyaszült meztelenül, mások földig érő köntösben fürödtek békésen egymás mellett, megint mások testrészeiket takargatva, függetlenül attól, hogy férfiak vagy nők, öregek, fiatalok, szépek, csúnyák, testesek vagy véznák voltak. Vannak ismereteink a hagyományos családok működéséről, a tanyák gazdálkodásáról, az egyházi és iskolai életről, a céhek, a vásárok vagy a fogadók világáról, ismerjük a jogszabályokat és a kihágásokat, tudjuk, hogy puritán szigor érvényesült, mert a „Keresztyén Respublikában” a tízparancsolat volt a törvény. Ránk maradt, amit papírra vetett az értelmiség, mégis túlságosan sok fontos részlet homályba merült … A cívis életmódhoz hozzátartozott a lakóház után járó földeken történő gazdálkodás, az állattartás, a kertek és szőlők művelése, egy természetközeli városi lét. Az utóbbival is összefügg, hogy az 1945-ös földreform idején Esterházy Pál herceg után Debrecen városáé volt az ország legnagyobb földbirtoka. Önmagában is jellemző, hogy a cívis szó eredetileg az egész ország gazdag parasztpolgárságát jelentette, de ez a jelentés napjainkra szinte kizárólagosan a debreceni polgárságra szűkült. Mindez önmagában is kifejezi azt a jelentős szerepet, melyet a város a hazai polgárosodás terén játszott.
Dehir.hu: Ha valami csoda folytán lehetősége volna rá, hogy Kölcseyt, Fazekast vagy Csokonait végigkalauzolja a mai Debrecenen, mit mutatna meg nekik?
Gáborjáni Szabó Botond: Keserű csalódásokkal és sok álmélkodással járna egy ilyen kalauzolás, mint a szigetvári hős feltámadása és budapesti látogatása Mikszáth Új Zrínyiász című regényében. E három személy esetében elkerülhetetlen volna egykori iskolájuk bemutatása, és bizonyára meghatódnának a Kollégium iskolatörténeti múzeumában, a róluk elnevezett utcák, terek, iskolák, intézmények sokaságát látva, a róluk készített műalkotásoktól, kiváltképpen Csokonai a szobrától vagy a Csokonai Színháztól. Kölcsey (a Központon kívül) talán azon is meglepődne, hogy ünnepélyes alkalmakkor egy egész nemzet (szerte a világban, a megrészegült futballszurkolókat is ide értve) fennállva énekli az ő Himnuszát. Fazekas, a Kollégium gazdasági ügyeinek szerény intézője némi meglepetéssel nyugtázná, hogy egyes művei a mai napig ismertek (a Lúdas Matyi és a Füvészkönyv örökké az is marad), miközben kora költőfejedelmének versei mára élvezhetelenné lettek… Örömükben biztosan sírnának, fogyatkozásainkat látva ugyanazt tennék.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)